Vala peniglen a történelem homályában az embernek egy elgondolása, miszerint a tej tétessék zacskóba. Az ember beletevé és látá, hogy ez jó…

Azért annyira nem mindig volt jó. Mert a zacskó bizony néha könnyen kiszakadt. És akkor a szállításra használ műanyagláda szép lassan megtelt tejjel, aminek a tetején helyes kis zacskók úszkáltak. A zacskó másutt is szakadhatott. Például egyszer egy ismerős Hölggyel – vesd össze: osztálytársnő – esett meg, hogy a közértben a reggelire vásárolt kakaóját az iskolatáskájába tette, a könyvek és füzetek mellé, azzal a sanda szándékkal, hogy majd a nagyszünetben elfogyasztja. Nos, nem fogyasztotta. Ugyanis az a fránya zacskó úgy döntött: ő bizony kiszakad, ha a fene fenét eszik is!

És ki is szakadt. És lőn sírás-rívás, meg fogaknak csikorgatása…

Nem csak a könyvek áztak ronggyá, de a gyöngybetűkkel teleírt füzetek is, mivel a Hölgy nem vette észre, hogy történés van az iskolatáskájában. A táska ugyanis vízhatlan volt és majdnem légmentesen zárt – szocialista iparunk csúcsterméke volt, de legalább ronda. És lőn sírás-rívás a zacskós tej miatt…

Ez csak egy eset volt. A zacskós tej és kollégája, a kakaó többnyire balesetmentesen üzemelt. Volt még egy érdekes , ma már hihetetlennek tűnő szokás velük kapcsolatban. A zacskós tejet, kakaót, péksüteményt, kenyeret csak úgy letették hajnalban az üzlet elé, ha túl korán érkezett a szállító és a boltban még nem volt, aki átvegye az árut.

Nem tudom, másutt mi volt a szokás, de felénk (Budapest, 9. kerület) a cucc ott is maradt, ahová tették. Az előfordult, hogy valami nagyon korán munkába induló személy kivett magának tejet, péksüteményt a ládákból, viszont a láda szélére, vagy csak úgy, mellé a földre odatette az áru ellenértékét, pár forintot. És érdekes módon, nem csak az árunak nem kélt lába – ládástól -, de még a pénz is ott maradt. Történtek ilyen csodálatos dolgok a hetvenes években… Kétlem, hogy manapság akadna olyan épeszű áruszállító, aki éjszaka ott merne bármit hagyni egy üzlet előtt…

Hogy mikor halt el ez a szép szokás? Nem tudom. Tán valamikor a nyolcvanas években, annak is a vége felé, mikor fordult a világ. Mikor elkezdték kulcsra zárni a kapukat és egyre ritkábban engedték egyedül a gyerekeket az utcákra. Bevallom, annak idején észre se vettem a folyamatot. Akkor kezdtem először gyanakodni, hogy valami azért nincs egészen rendjén, mikor az alábbi kis eset megesett:

A fogadott nővérkémtől indultam hazafelé, jó későn. Lehetett úgy hajnali kettő, három. Valami hézag volt a számítógépével, sokáig tartott, amíg rendbe raktam. Ahogy ott megyek, mendegélek a közeli park felé – csak azon kellett átvágnom, hogy hazaérjek – csikorogva fékezett mellettem egy rendőrautó. Két zsaru pattant ki belőle és udvariasan, de nagyon határozottan kérték a papírjaimat. A dologhoz hozzátartozik, hogy közel két méter magas vagyok és már akkoriban is teljesen ősz voltam. Szép, hosszú lófarokkal, szakadt bőrdzsekiben, erősen viseltes farmerban.

Már idejét se tudtam mikor igazoltattak utoljára, erősen meglepődtem. Különösen azon, mikor az egyikük feltette az ominózus kérdést: „Kés, tőr, egyéb szúró- vágófegyver van önnél?”

A meghökkenéstől kikerekedett szemmel közöltem, hogy a legveszélyesebb cucc nálam egy számítógépes tápkábel. Erre nem forszírozták tovább fegyverkezési hajlamaimat…

Papírjaim rendben találtattak, mehettem a dolgomra.

Akkor jutott először eszembe, hogy valami nagyon nincs rendben. Valami baromira megváltozott. Ha simán feltételezik, hogy egy colos, ősz, szemüveges hapsi felfegyverkezve járja éjszaka az utcákat, akkor nagy fennforgások vannak ezzel a világgal.

Lehet, hogy akkor ébredtem fel csipkerezsőke-álmomból?

Kép: zacskós tej ládában, az utcán.

Fortepan 87882

Év: 1972

Orig: Urbán Tamás