Még sokáig állt a peronon, miután megváltotta a jegyét. Egy kalauztól is megkérdezte, mikor indul a vonat. Két hét óta készült erre az utazásra.

Van még idő, talán a restiben bekap egy felest. Elővette a pénztárcáját, számolgatott. A visszaútra valót a másik rekeszbe tette, így maradt még egy marék aprója

Mielőtt rákerült volna a sor, ismét megszámolta… úgy döntött mégis csak egy kávét kér, hiszen az orvos is megmondta… aztán néhány csokoládét vett az unokáknak.

Miközben kavargatja a kávéját, rájött, a kiszolgáló többet számolt. Hát igen – így bánnak az öregekkel… bezzeg, fiatal korában…

- Benn áll a vonat! – hangzik a teremben.

Nehezen kapaszkodik fel, ülőhelyet is alig talál. Végül leül egy csinos fiatalasszonnyal szemben. Megpödri a bajuszát, a láthatatlan szöszöket is lesöpri a ruhájáról, hiába, a megszokás…

A vonat lassan zakatol, nem sürgeti az idő. Ha odaér, nem kell hallgatnia, mint most. Mesél majd az unokáknak a tehenekről, lovakról, - mert bizony – régen gyönyörű lovai voltak.

Jó ez a szabad szombat! Ilyenkor otthon az egész család, nincs rohanás.

A csengetésre a menye nyit ajtót. Rögtön észreveszi, rosszkor jött, nem várt vendég, de hogy forduljon vissza?

A szobában széjjelség, ruhák mindenütt, utazáshoz készülődnek. Az előszobában ül le.

- Az Adriára megyünk – mondja mosolyogva a menye, de az öreg tudja, ez a mosoly nem neki szól.

Nagy sokára előkerül a fia is, meglepődik…

Otthon nem főztek, a gyerekek az iskolával vannak nyaralni, így egy bisztróba invitálja. Ízetlen az éttermi koszt, s alig beszélgetnek.

- Délután indulunk, papa –, töri meg a fia a csendet – addig hazaviszem.

Az öreg bólint, mégsem jó ez a szabad szombat!

Az úton meg sem szólal. A csokoládék olvadnak a zsebében, és csak azon töpreng:

- Hol is lehet az az Adria?!

Kép: Fortepan 84946

Év: 1976

Orig: Erdei Katalin