Sohasem jutott eszembe, hogy halálom előtt mi lesz az utolsó kép, amit majd látok.

Most megpróbálom elképzelni.

Ha a hegyekben halok meg, biztos, hogy leestem egy szikláról, és nem veszítettem el az emlékezőképességem. A sziklákat számolom, majd a repedések sorakoznak előttem, aztán a mohákat látom, és tudom ily módon, merre van észak. Ilyen közelről még úgysem láttam hegyi mohát. Mint vékony hajszálak, zöldek, némelyek gyengén barnák.

Képzelem, hogy mosolyognak rám, és sajnálnak. Közelebb húzódnak hozzám, és átölelnek, védenek, mert beesteledett, sötét van és hűvös. Állok, vagy ülök, nem érzem, de talán fekszem, épp a hátamon, és számolom, ahogy kigyúlnak egymás után a csillagok.

Szeretném látni, hova is ...

1936. július 2.-án, Budapesten, Kőbányán született egy legenda, de csecsemőnek nézték, ezért gyorsan anyakönyvezték Hoffmann Géza néven. Ez így nem sokat mond, mert már abban az időben is gyakran előfordultak születések meg anyakönyvezések, de ha azt írom „a” Hofi – akkor Magyarországon mindenki tudja, kiről van szó. Meg úgy általában, a világban, mindenhol, ahol magyarok élnek.

Most nekiállhatnék szép aprólékosan végigmesélni az életrajzát – gondosan megemlítve a díjait -, de nem ez a lényeg. A lényeg: egy országot tudott megnevettetni, kivéve persze a kivételeket, akik olyanok, mint a gyevi bíró, akit mindenből ki kellett venni. Mert persze akadtak, akik nem szerették – azért néha még ők is nevettek viccein -, de ...

Nézem a gyereket. Óvatosan kinyitja a konyhaszekrényt, fél szemmel felém sandít, hogy mit reagálok rá… minthogy pattognak továbba betűk a klaviatúrán, a gyerek tovább ügyködik. Először egy dobozt vesz ki, de nem tudja kinyitni, nem tudja meg, mi van benne, így félrelöki a konyha kövére…a következő polcon tányérok vannak…Na, azt nem!

Majdnem fölugrok, akkor eszembe jut, ja, azok CSAK a műanyag tányérok…sorban kiszed magának négyet…az egyik fejjel lefelé kerül a keze ügyébe, felkapja, forgatja…ujjait végigviszi a színes virágmintákon, beszél hozzájuk, igen, beszél, gügyög, mintha a virágok válaszolnának is neki…A másik három tányér szanaszét hever a konyha kövén. A magányos tányér már önálló életet él, ...

- Átvitte! Átvitte! – ordította önkívületi állapotban a sportriporter.

Átvitte.

Csak ez számít. Nem a bőrszíne, nemzetisége, politikai hovatartozása, vallási meggyőződése, nemi identitása.

Átvitte.

A produkció számít. A teljesítmény.

A többi meg üres locsogás.

Kép: Fortepan 115582
Évszám: 1921
Orig: Schmal Alexandra

Az albérletből végre új lakásba költöztünk, vadonatújba. Reméltük, itt minden jobb lesz, és ami fontos: megszabadultunk a csótányoktól.

Örültünk mindennek, és kezdtünk szépen berendezkedni.

Ám egy szomorú őszi napon itt is megjelentek azok a rusnya, vörös bogarak, a csótányok.

Hiába takarítottunk állandóan, súroltunk, hypóztunk mindent, nem törődtek a tisztasággal, s minden „Piff-Paff” és „Puff” csótányirtóra fittyet hányva velünk voltak éjjel és nappal, jóban és rosszban. Ott nyüzsögtek mindenütt, amerre mi voltunk.

Utoljára az állatkertben láttam ennyi csótányt egy rakáson, de azok valahogy szebbek, nemesebbek voltak, amolyan Madeira csótányok, és csak üvegen belül mászkáltak.

Éjszakánként nem ...

Az első csók után végigsétáltunk a Tisza parton. Egy hajléktalan a híd alatt ránk köszönt. Talán várt valamit tőlünk:. egy szelet kenyeret, egy pár forintot. Egyik sem volt nálunk, csak mi ketten voltunk magunknak, egymásnak, és nem egy hajléktalannak.

Aztán elgondolkodtam. Mi lenne, ha mégis. összekuporgatott forintjainkból a legközelebbi bisztróból vettünk egy  adag ételt? Levittük neki…

Nagyon hálás volt. Mondtuk: egye meg, mielőtt kihűl, s míg ő kanalazott, mi újra csókolózni kezdtünk.

Megköszönte, megtörölte száját a koszos kabátujjába.

- Isten adjon nektek sok boldogságot! – nem adott…

Nem telt bele két hónap, már nem is ismertük egymást.

A hajléktalan felé visz utam.

Ősz van, az első csókot ...

Kedves Nézőink - Hallgatóink, Olvasóink!

Itt állunk a szöges drótkerítés mögött. Határon innen és túl. Farkasszemet nézünk. Ali, aki törve, de valamelyest még vagy már tud magyarul, segít nekem. Most hajnalodik. A töltésen sok-sok ember alszik, gyerekek is. Fekete hajukon megcsillan a felkelő nap fénye. Békés a könyék. Ali nem aludt az éjjel. Őrködött.

- Mért kell őrködni?- kérdem.

- Mert félünk - mondja természetes hangon.

- Mitől féltek? Itt nincs háború.

- De van, a ti háborútok - és sandán néz a drótkerítés innenső oldalára.

- De hiszen, mi nem bántunk titeket.

- Nem is fegyverrel, hanem szóval, és utálattal. Miért gyűlöltök minket?

- Mi nem gyűlölünk, csak nem örülünk, hogy itt vagytok. Igaz ...

A szánkózás… Ez éppen időszerű téma, mert ezerrel süt a nap és enyhén kánikulába hajlik az idő. Emlékszem – mert jó öreg vagyok – hajdanában még voltak telek. Telek, amikor hetekig hó volt a városban és lehetett szánkózni.

Mi, mint tősgyökeres pesti srácok, a távoli, rejtelmes és veszedelmes Budára jártunk át ródlizni. Leginkább azért, mert ott akadtak – és akadnak ma is, csak hó van ritkábban – príma lejtők. Nem olyan kis párméteres halmocskák, amiket a pesti lakótelepeken domborították, „Szánkódomb” néven.

  Igen, a Tabán az már valami! Szép hosszú lejtő, remek kilátás, tél, hó, vidámság. Ráadásul még szemtelenül fiatalok is voltunk! Kell még valami a boldogsághoz?

Már hogy a bánatba ne?!

A ...

Este tizenegy óra van. Éva lefekvéshez készülődik, amikor megszólal a telefon. Kimegy az előszobába, felveszi. Nem igen szokták vezetékesen hívni.

Egy fura női hang.

- Asszonyom, a férje otthon van?

- Nem, nincs - mondja zavartan Éva.

- Nem is lehet-, nevet a telefonba a hölgy. - Itt van nálam. Tudta, hogy a férje hozzám jár?

- Nem, nem tudtam - mondja most már nyugodtabban. Valaki viccelődik? Mi lehet ez a kései hívás. A nő azonban folytatja, milyen jól elvannak egymással, és egyelőre ne is várja haza a férjét.

- Jó, akkor érezzék egymást jól! - mondja, és éppen letenni készül a készüléket, ám a nő csak erősködik:

- Tudja, mégis, hol van a férje

- Tudom-, mondja most már erélyesebb hangon -, a Belvárosi ...

Ha NDK indiánfilmek, akkor Gojko Mitić. És egy mondat mindjárt két dolog, amit muszáj elmagyarázni. Egyrész, hajdanában, danában a mohácsi vész után, de még a 21. század előtt Németország két részre volt osztva. Volt egyrészt, a fúj csúnya kapitalista Német Szövetségi Köztársaság, meg szép, baráti szocialista Német Demokratikus Köztársaság. A többi már politika meg törtélem, ha valakit érdekel, nézzen utána.

Nem tudom honnan támadt a derék keletnémeteknek az az ötletük, hogy indiánfilmekkel szórakoztassák a nagyérdeműt – tán a német hagyományok folytán, úgyis, mint: Karl May – Winnetou, Liselotte Welskopf-Henrich – A Nagy Medve fiai -, de megtették. Íróik, történeteik voltak hozzá, miért ne forgattak volna echte ...