Ifjú barátaim, hajdanában, danában, az én időmben – úgy öt perccel a mohácsi vész után – volt egy fura, sok testmozgással járó tevékenység, amit mindközönségesen sportnak hívtak. Valami hasonló ma is van – látni ilyesmit a tévében. Jól vagy kevésbé jól fizetett emberek űznek mindenféle fárasztó és megterhelő testmozgásokat, a közönség meg bámulja őket.

Anno – legalábbis nekünk –, a sport egészen mást jelentett. Mindennapi tevékenységet. És itt nem a szorgalmasan gyakorolt grundfocira gondolok. Mert ugye az volt az alap…

Voltak sportiskolák – ingyen – és az egyesületek kapui is nyitva álltak a srácok előtt. Persze egy-egy helyre – a menőbbekre – azért nem volt egyszerű bekerülni. Komoly felvételi volt. Mondjuk, ha a Fradiban, vagy az UTÉ-ban (Akkoriban Újpesti Dózsának hívták, hinnétek?) akart valaki focizni, akkor nem ártott, ha tudott a nebuló egyeneset rúgni a labdába. De a kisebb csapatoknál ez se igen számított… Csak menjenek a gyerekek.

Még hátulról gomboltak, mikor jóapám leült velem komolyan beszélni, mint férfi a férfival. Előadta az elvárásait. Nem volt sok. Egyrészt, hogy tanuljak jól – ez nem volt gond, ha nem is kiemelkedő, de viszonylag jó tanulónak számítottam. Másodszor, templomba, hittanra kell járnom. Ez családi hagyomány. Harmadszor: sportolnom kell valamit. Neki tök mindegy, hogy mit, de sportolni kell valamit. Ez is családi hagyomány. Minden felmenőm, idősebb férfirokonom sportolt, legalábbis ifjonc korában. A fater például bokszoló volt, ezért úgy véltem, hogy nem lenne okos dolog beleszaladni egy pofonjába (Ezt csak feltételeztem, mert nem volt szokása a gyerekek fizikai dorgálása.)

Tehát a sport. Először úgy tűnt birkózásra adom a fejem, ötödikben egy amatőr birkózóversenyen harmadik lettem, de aztán kiderült, túl agresszív kiskölyök vagyok ehhez a szép és férfias sportághoz. Jött inkább az atlétika, a futás. Abból nem lehet baj…

És nem én voltam az osztályban a kivétel, az egyetlen sportoló. Szépen belesimultam a nagy átlagba. Sok srác járt le valamelyik egyesületbe. Nem kellett fizetni érte, még a szerelést is ingyen adták a legtöbb helyen. Akkoriban bontogatta nálunk a szárnyát a karate – jó kis képzavar -, az fizetős volt és meg kellett vanni a ruhát. Biztos volt más hely is, ahol fizetni kellett, de messze nem ez volt a jellemző.

A lényeg az volt, hogy a gyerekek mozogjanak. És bármily meglepő, mozogtak is! A bánat tudja miért…

Talán mert a legtöbb gyerek szeret mozogni, ha lehetőséget kap rá, meg egy kis bíztatást, nem fog otthon tespedni. Gondolom én. Talán, mert vércikinek számított az olyasmi, hogy ne tudjon egy srác kötélre mászni. Ilyet először a középiskolában láttam. Mit cukkoltuk szegény tagot… Aztán ő is megtanulta.

Nem lett belőlem világbajnok atléta – még felnőtt magyar bajnok se -, de azóta se bántam meg a sportra „elpazarolt” időt. Ha az ilyesmi rögzül kisrác korban, akkor később is megmarad a dolgozó vonzódása a testmozgáshoz. Többnyire.

A sport, az edzések, sok mindenre megtanítottak. Például arra, hogy lehetek jobb. Még annál is jobb. Arra is, hogy nem lehet minden meccset megnyerni. És hogy az eredményért kőkeményen meg kell dolgozni.

A sport elvenné a tanulástól az időt? Marhaság. A mi időnkben, ha valaki nem ért el egy adott eredményt a suliban, nem jöhetett edzésre. Az edzők tényleg ellenőrizték! És ha valaki nem produkált, jött az ideiglenes eltiltás, a többiek meg röhögtek. Persze, hogy igyekezett a nebuló a suliban is!

A régi mondás úgy tartja: „ép testben, ép lélek”. Na, ez nem feltétlenül igaz. Mert ilyenek a régi mondások… De az ellenkezője sem okvetlenül igaz.

Az viszont tuti, hogy a mozgás, a sport egészséges. Akkor meg miért ne rohangáljon az a kölyök?

Kép: Budapest XIV. Népstadion (Később: Puskás Ferenc Stadion), szoborkert.
Fortepan 47157
Év: 1975
Orig: Urbán Tamás