A nő szeretett fotózni. Csodálatos tájképeivel járta az ország fotókiállításait, s számtalanszor díjazták képeit.

A vízesésekhez, tavakhoz, hegyekhez vonzódott. S minthogy egyedül élt, volt ideje elidőzni ezeken a helyeken, nemcsak a kattintásokért mászott fel magaslatokra.

Romantikus ábrándokat szövögetett, ha valaki eljönne vele egyszer egy ilyen helyre!

A férfi az ország másik feléből érkezett, s messzi tájakról, sokszor a Távol-Keletről hozott képeivel hódított, s nyert díjakat. Ezúttal is első díjas lett.

- Mennyibe kerül ez a kép? - szólította meg a nő a nyertes férfit, ahogy állt a Japán kertet ábrázoló fotó előtt az utolsó napon, mikor már bontották a kiállítást.

- Nem eladó! - mondta hűvösen a férfi.

- Pedig csodálatos! - próbálta puhítani a férfit a nő. Le nem vette róla a szemét a kiállítás megnyitóján sem, már akkor vonzotta valami ebben az emberben.

- Mi lesz akkor a kép sorsa? - faggatózott a nő.

- Ezt egy olyan hölgynek szánom, aki szívből tud szeretni, s én is nagyon-nagyon fogom szeretni.

- Ezek szerint még nincs meg a tulajdonosa?

- Nincs - zárta volna le hűvösen a férfi a beszélgetést, s lépett volna tovább, mert eszébe jutott a lány, akivel hegyet másztak, s a negyedik napon lezuhant. Bár hazahozták, de sohasem épült fel. Egy intézetben él, gyakran látogatja, de senkinek nem beszélt még róla. Próbált új kapcsolatokat keresni, de a végén mindig megszólalt a lelkiismerete, hogy nem hagyhatja magára a lányt. És még mindig szereti.

Bár a kiállítás megnyitóján neki is megakadt a szeme a nőn, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy kapcsolatot kezdjen vele…

Mindketten tovább léptek, s egyenként szedték le képeiket a paravánról, gyakran visszanézve a másikra, s ha találkozott a tekintetük, pillanat alatt elfordították fejüket.

Miután végeztek mindennel, mindketten úgy érezték, nem tudják még elhagyni a kiállító termet. Ki tudja, mire vártak.

Ekkor a nő még egyszer megkérdezte:

- Akkor mégsem adja el a képet?

A férfi mintha dilemmázott volna egy kicsit, majd annyit mondott:

- Volna kedve velem ebédelni?

S egy kifőzdébe mentek, ahol a hagyományos kockás terítős asztalok várták.

Amikor megjelent a pincér, szinte egyszerre mondták, mit kérnek. Mindketten marhapörköltet… már ez is azt mutatta, hasonló ízlésük van.

Sokáig beszélgettek. Egy pohár bor oldotta a férfi gátlásait, s nyíltan beszélt a kép történetéről, a lányról, akit még mindig szeret, s látogatja, s miatta nem tud mással kapcsolatot teremteni…

Ebéd után címet cseréltek, s mindenki ment a maga útján.

Pár nappal később csengett a telefon, a férfi újabb találkára hívta a nőt, akinek szinte ünnep volt ez a délelőtt.

Ismét az előző étterembe mentek, megint marhapörköltet kértek, s egy pohár vörös bort. Újra szóba került a lány, aki egyre gyengébb állapotban volt, s a férfi nem tudta, mit tegyen?

A nő azt javasolta, mi lenne, ha mindketten felkeresnék?

A férfi bólintott, s másnap mindketten az intézetben voltak.

A lány örült a találkozónak, s egyúttal közölte a rossz hírt is, hogy egyre inkább romlik az állapota, s már azt is közölték vele az orvosok, nem sok van hátra…

A férfi szomorú lett, a nőnek lelkiismeret furdalása volt.

Nem veheti el a lánytól az utolsó időt, s szép lassan kisétált a férfi életéből…

Hetek teltek, s újabb telefon, a férfi kereste. A lány sorsa bevégeztetett…

Újra találkozgattak, s egy szép májusi hétvégén egybekeltek. Mindketten eladták saját lakásukat, s egy közösen vett házba költöztek, ahol a nappali falán ott lógott az a japán kertet ábrázoló kép.

Kép: 1965. Kertben. / Fotó adományozó: Burszán Sándor / Fortepan 218398