Voltak hajdan – és akadnak tán ma is - közhelyek és jelmondatok, amiket gyakran hajtogatnak. Leginkább azért, mert mióta az embert feltalálták, az így szokás. Ezeknek a szlogenek érdekes tulajdonsága, hogy időnként éktelen nagy marhaságok, de néha – tán csak merő véletlenségből – piszkosul beletalálnak.

Emlékszem, még kisiskolás koromban hallottam először: a legfőbb érték az ember. A tanító néni, aki mástól hallotta, majd továbbadta nekünk – szerintem – komolyan gondolta. Már vásott nebulóként elgondolkodtam a dolgom – amennyire jutott rá időm, két sürgős ablakbetörés között. Mivel akkor még igen messze állt tőlem, hogy transzcendentális filozófiai magasságokba emelkedjek – ma meg aztán pláne messze áll -, kapásból rá is bólintottam. Ez igen, ez igaz! Nem minden okvetlenül marhaság, amit az ember a suliban tanul. Gondoltam, meg is jegyzem magamnak…

Meg is jegyeztem. Kár volt.

Mert eltelt pár évtized – történelmi léptékkel nézve igen szerény idő – és jó alaposan megváltoztak a dolgok. Persze az se biztos, hogy az ántivilágban olyan marha komolyan vették ezt a mondást… De ahogy telt, múlt az idő, úgy veszített a súlyából. Aztán egészen légnemű vélt és úgy elszállt a szélbe, mint az a bizonyos hajó a Kex dalában.

Már nem is mondanak ilyen ökörségeket. Vannak új szlogenek, jelmondatok. Ütődöttségükben pont úgy lemennek alfába, vagy még mélyebbre, mint a hajdani jelmondatok. Ez persze nem baj, mert a legtöbbet úgyse veszik komolyan. Csak éppen… Kár volt a fürdővízzel együtt a gyereket is eltávolítani a lakásból. Bár az is lehet, hogy töretlen tudományos fejlődés és az újabb kutatások már bizonyították, hogy nem az ember a legfőbb érték. Lehet, hogy lemaradtam valamiről, nem vagyok éppen spiccen, ha tudományos kérdésekről van szó.

A szemléletmód, a mentalitás, igen ifjú barátom, az lett más. Nekem úgy tűnik, - de javítsatok ki, ha tévedek -, mintha már csak az lenne értékes, aminek pénzben kifejezhető az értéke. A hajnali tavaszi szellő nem ilyen. És az ember sem. Minden ember annyit ér, amennyit használ, amennyi hasznot hoz – magyarázta el nekem egy ifjú szakértő, aki – kis képzavarral – markában tartja az események pulzusát.

Csak pislogtam rá, mint sneci a horgászra, mikor kifogják. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy a focicsapatba – ha komolyan játszunk - nem választjuk be Bélucit, aki nem tud egy egyeneset rúgni a labdába, de attól ő még haver. Legalábbis anno a téren még így volt. A Ternyákék is jó srácok voltak, pedig ötüknek se volt egy fia szovjet kvarcórájuk – akkoriban nagyon menő cucc volt, ma úgy mondanák: státuszszimbólum. Csóró volt a család nem tellett öt kvarcórára, csak egynek meg nem akartak venni. És számított ez valamit?

Nekem még órám se volt. Egy szép nyári délutánon lecsatoltam a karomról és eldobtam – Peter Fondától láttam a gesztust a Szelíd motorosok című filmben. És teljesen hatásos volt, pedig nem ültem fel utána Harley-Davidsonomra, nem szólalt meg a Born to be wild és nem robogtam el a naplementébe. Viszont Zsuzsa járni kezdett velem és higgyétek el nekem, ez sokkal jobb folytatás volt.

Nem a legfőbb érték az ember, mert mindenki annyit ér, amennyije van – hallottam már ezt is. Új idők új jelmondata. Elegánsan átugorja azt a tényt, hogy a történelem folyamán egy sereg nagy embernek kilógott a hátsója a nadrágból és némelyikük csak merő véletlenségből nem halt éhen. Aztán utóbb kiderült, hogy mekkora fazonok voltak, míg a szatócs, kinek a ládafiában kilószám álltak az aranytallérok, csak egy tapló.

„Ne hidd azt, hogy tied a világ” - énekelte anno az Illés. Nem voltak buta fiúk. Nem volt az enyém a világ. És ma sem az. Még akkor se, ha talicskán kell tolnom a bankkártyámat, mert kiszakítaná a zsebemet, annyi rajta a pénz. Kár, hogy még bankkártyám sincs…

Kép: Fortepan 07499
Évszám: 1925