Kérem, én teljesen ártatlan vagyok! És mindenfélét fel tudok hozni a mentségemre! Például azt, hogy egészen kicsi és védtelen voltam, amikor beírattak az iskolába! Hja, kérem, nehéz gyermekkorom volt. 

Bár… Ez nem fedi teljesen a valóságot. Sőt! Valójában örültem, hogy suliba mehetek. Mert az olyan „nagyfiús” dolog volt. Meg érdekelt is a dolog. A felnőttek azt mondták, hogy ott majd tanulnom kell és az néha nagyon nehéz lesz… De tudtam én – okos kis srác voltam -, hogy a felnőttek többnyire csak beszélnek össze meg vissza és nem kell minden szavukat komolyan venni.

Óvodába nem jártam a suli előtt – akkoriban, a mohácsi vész táján – még nem volt kötelező az ilyen „előjáték”. A házban, ahol laktunk, minden gyerek jóval idősebb volt nálam, nemigen volt kivel játszanom. Számukra a játék ugyanis nagyjából az jelentette, hogy jól elgyapálják azt a szemtelen kisméretű nebulót, aki voltam. Ez a szokásuk nem igazán tetszett. Sikerült is leszoktatnom őket, bár nem ment könnyen. Elég sok bunyóba került.

A gyerekekkel nem voltak valami jó tapasztalataim, a suliban azonban minden más volt. Ott körülbelül mindenki ugyanakkora volt, mint én. És voltak lányok is! Meg hasonló csodák. Az egyetlen problémát a tanító néninek nevezett hölgy jelentette, aki folyton azzal okvetetlenkedett, hogy ő órát akar tartani. Akartam is mondani neki, hogy fogjon meg egy kakukkosat, olyat amilyen a nagymamámnak van és tartsa csak ameddig akarja. Biztos a kakukk is örülne neki… De kiderült, sajnálatos módon nem ilyenről van… És jött sorban a többi csapás…

Sorban minden gyereknek fel kellett állnia és énekelni valamit. Így visszagondolva, a muzikalitásunkra lehetett kíváncsi a tanerő, meg arra, hogy ki járt óvodába és tanult gyerekdalokat. Én pedig éreztem a közelgő katasztrófa előszelét. Egy nyavalyás kiskacsás, bocis, miegyebes dalt se tudtam. A gyerekek sorban énekeltek. Először az a víg ötletem támadt, hogy majd menet közben megtanulok tőlük valamit, de az ebadta porontyai mind más nótát interpretáltak.

A bukás, a megszégyenülés közeledett.

És jött az isteni szikra! A papám nagyon szerette az Illést. Sokszor ment otthon lemezről az „Amikor én kis srác voltam” kezdetű klasszikus. Betéve tudtam, mert én is nagyon csíptem. Amikor rám került a sor felálltam, kihúztam magam és büszkén dalra fakadtam.

Ezt tán jobb lett volna elkerülni.

Az még hagyján, hogy azóta már tudom: az énekhangom kiválóan alkalmas kisebb tömegrendezvényeken oszlatásra, de legalább egy fia ritmusérzékem sincs. A tanító néninél mégsem ez tette be az ajtót, felteszem hallhatott már addig elég zenei antitalentumot életében. Hanem a dal! Az a borzalmas beatzene! Szörnyű! A tanító néni alaposan kiakadt.

És az oktatással járó megpróbáltatások még nem értek véget. Hamarosan kiderült az is, hogy nem a szép kezemmel, hanem a csúnya ballal próbálok írni. Azaz nem is próbálok, hanem írogatok, mert a nagynénikém, aki vigyázott rám, megtanított a betűvetésre. Őt abszolút nem zavarta, ha a gyerek balkézzel állítja elő a macskakaparást. No, de a tanító néni! Állandóan velem volt elfoglalva. Meg azzal, hogy átszoktasson a jobbkezes írásra. Igyekezetét végül fényes siker koronázta: mára elmondhatom: egyik kezemmel se tudok olvashatóan írni, de ezt a jobbkezemmel valamivel gyorsabban teszem.

Azon már akkor is meg voltam lepődve, hogy az olvasásnál is gondok akadtak. Nem tudom miből szűrte le, hogy írni tudok, de olvasni nem.

Úgy hallottam a kettő valahogy összefügg.

Én meg azt nem értettem, hogy mi a bánatért kell nekem szótagolva olvasnom, ha folyékonyan is tudok. Ezen vitatkoztunk kicsit, a vége persze az lett, hogy kedvéért átálltam a szótagolásra.

Ennyi gond biztos elég lett volna ahhoz, hogy elkönyveljenek rossz gyereknek, de szünetekben még rátettem egy lapáttal. Azaz pofonnal. Pofonokkal. A gyerekek persze csúfolni kezdtek, mert gyakran megpróbálnak rászállni arra, akit a tanító néni is nyaggat. Csakhogy… Azt nem tudhatták, hogy a házbeli gyerekek engem már alaposan kiképeztek a túlélésre. Csúfoltak sokat, én meg verekedtem, még többet. Elvégre a papám kiokított: lányokat meg a nálam kisebbeket nem szabad bántani. De mind egyidősek voltunk! Tehát ment a bunyó és jöttek az intők… Mert akkor még az elsősöknek is volt ellenőrzőkönyve…

Tán a tanító néni nem találta kielégítőnek a szüleimmel való levelezést, mert kicsit se javultam. Abba már belenyugodott, hogy számtanórán nem állok meg az előírásos húsznál - addig kellett elszámolni -, de még össze is adok meg ki is vonok. Borzasztó!

Behívatta a szülőket.

A család képviseletében édesanyám jelent meg. Mindig ő volt a szigorúbb. Be is voltam tojva rendesen, hogy mi lesz ebből… Álldogáltam szépen a sorban a szatyor szárazkenyeremmel – szárazkenyérgyűjtés volt a suliban, a bánat tudja miért, de mindenkinek kellett behoznia. A mutter – mert mutternek szólítottam a mamámat - és a tanító néni tőlünk pár méterre állt. Az nem hallottam mit beszélnek, de a gesztusokból, meg a mamám sápadozásából ki tudtam venni: mentegetőzik és magyarázkodik.

Sejtettem, ennek nem lesz jó vége!

Nem lett.

Egy nagyobb gyerek megpróbált elém tolakodni a sorban, hogy előbb adhassa le kenyerét. Ahogy elnéztem: a papám szabályai sehogy se vonatkoztak rá. Se kicsi nem volt, se lány. Fel is képeltem rendesen, merő szórakozottságból a kezemben felejtve a szárazkenyeres szatyrot. Akkora ordítást akkor hallottam utoljára, mikor otthon, a házunkban lelöktem a lépcsőn a hatodikos Pityut.

Szerencsére nem lett komoly baja a srácnak, az orrvérzését is hamar elállították pár kiló tamponnal.

Ezért a „tréfámért” majdnem át is utaltak a kisegítő iskolába – akkoriban volt ilyen is - ahová a problémás gyerekeket száműzték. Ha nem kapok sürgősen skarlátot, biztos, hogy ráteszek még egy-két lapáttal és járhattam volna a kisegítőbe. De így megúsztam. Szerencsém volt. Az ügy elaludt. Elkönyveltek jól tanuló pszichopatának, antiszociális és kezelhetetlen gyereknek. Aki sose viszi semmire.

Ebben speciel igazuk lett…

És mi volt ebben a rejtély? Tán az, hogy minden gondom ellenére: szerettem iskolába járni. Akárhogy is igyekeztek, nem sikerült elvenni a kedvem a tanulástól.

Kép: Fortepan 18681
Évszám: 1962
Orig: Kotnyek Antal