A tanya felé közeledtek. Mályinka néni a tornácról nézte a dűlőúton közeledő autót, amint hatalmas porfelhőt hagyott maga után. El sem tudta képzelni, ki jöhet erre ily délidőben, a nagy melegben, amikor a legrövidebb az árnyék.

Várt még pár percig, s minthogy tanyáján túlment az autó, befordult a házba. Ezek biztosan nem hozzá jöttek.

Évek óta magányosan élt, így mindig reménykedve nézte, ha felbukkant valami idegen jármű, s abban bízott, egyszer hozzá is bekopog valaki, valami régi elfelejtett, avagy ismeretlen rokon.

Nem sokáig ábrándozhatott, mert pár perc múlva kutyaugatásra lett figyelmes, mintha az előbbi autó állt volna meg a tanya előtt, s egy fiatal pár szállt ki. Kíváncsian nézte, s nem tudta, kik lehetnek? Aztán beléptek a kertkapun.

Kajla, az öreg, hűséges kutya úgy rohant eléjük, mintha ismerőst köszöntene, s nem hitt a szemének, amikor Krisztiánt és Évát látta közeledni a füvön, s hol mögöttük, hol előttük Kajla örvendezett.

Mire a tornác lépcsőjéhez értek, bevillant neki, hogy megboldogult férje testvérének a fia és felsége, Éva az. Kajla ezért köszöntötte őket ismerősként. Szinte együtt nőttek fel, s Krisztián sokat sétált és játszott a pajkos kiskutyával, aki mára már lomha járású öreg kiszolgált katonának számított.

Még kisgyerek volt Krisztián, mikor utoljára látta az apja temetésén. Azóta ki tudja mennyi víz folyt le a Tiszán. Mert Mályinka néni tanyája közel a Tiszához épült. El is öntötte néha az árvíz…

A két fiatal gyors léptekkel közeledett a tornác felé, ahol Mályinka néni már tárt karokkal várta őket. Kajla is lenyugodott első öröméből, s Krisztián lábaihoz telepedett a tornácon. Mályinka néni térült-fordult, s a meleget enyhíteni igyekezvén frissítőt hozott, miközben örömében kibuggyant könnyeit törölgette. Eközben a fiatalok izgatottan várták, hogy elmondhassák, mi járatban vannak.

Az út előtt hetekkel tanakodtak, mitévők legyenek. Krisztián agrármérnök volt, de egy bróker cégnél dolgozott, amit nagyon nem szeretett, de most eldöntötte, ott hagyja a céget, s vidéken próbál szerencsét, gazdálkodással, állattartással. Így esett választása a gyerekkorában oly nagyon szeretett Mályinka nénire, s tanyájára.

Igaz régen járt itt, nem is igen ápolták a rokoni kapcsolatot, de biztos volt abban, hogy a nagynéni örömmel fogadja őket, hiszen már ő is öregszik, s elkél majd a ház körüli segítség is.

Éva egy városi iskolában tanított, de most már ideje gyereket, gyerekeket vállalni, így különösebben nem kell a munkára gondolni. Később meg itt a környéken is találhat tanári, tanítói állást.

Egy ideig csak ábránd volt ez a felállás, de pár hete próbáltak pontot tenni az ügy megvalósítására. Már csak Mályinka néni áldásában reménykedtek.

Mályinka néni a hír hallatán úgy lázba jött, hogy azonnal tervezgetett, ebédet készített a fiataloknak, Éva is besegített a konyhán, közben millió kérdéssel bombázta őt.

A délután gyorsan eltelt, s Mályinka néni felajánlotta, maradjanak itt éjszakára is, alszanak egyet, mielőtt végleges döntést hoznak.

Hosszú szép este volt a tornácon ülve, s miután Mályinka néni korábban ment aludni, ők még nézték a csillagokat, el-elcsattant egy boldogító csók, feltéve a koronát szép napjukra. Szentjánosbogarak villantak a fűben, s Krisztián gyerekkora sejlett fel, miközben a nagyapjától hallott történet jutott eszébe, amit most ő is elmesélt Évának:

„A szentjánosbogarakhoz órát lehet igazítani minden júniusban. A kertben például 20 óra 17 perckor kapcsolják be ilyenkor a lámpásaikat a szentjánosbogarak, és még 10 előtt feltétlenül befejezik a morzézást. De miért teszik mindezt ekkora elánnal? Sokan rávághatják a választ, hogy mi másért, mint a szexért, és valóban: a nőstények a fűből világítanak a hímeknek, akik a levegőből küldik nekik válaszjeleiket…”

Lassan feljött a Hold, s erősebben világított a szentjánosbogaraknál, a fiatalok is aludni tértek.

Reggel nem éppen korán keltek, s Éva nem is érezte jól magát. Míg nem Mályinka néni valami mást gyanított a rosszullétben, s megnyugtatta a fiatalokat, egy új élet indulhat útjára…

A nap gyorsan telt, délidőben még nagyon meleg volt, s Krisztián csak nézte az árnyékot. Szinte hallotta nagyapja hangját, hogy délben a legrövidebb az árnyék, s olyan helyet kerestek, ahol mégis be tudtak húzódni egy lombos fa alá. Így törtek fel az emlékek… Éva és Krisztián másnap reggel visszaindultak a városba. Mályinka néni könnyeivel küszködve biztatta őket, aztán ne soká maradjanak, mielőbb intézzenek el mindent, s ő várja őket.

Teltek a napok, hosszú ilyenkor az ügyintézés, miközben Éva az orvoshoz is elment, s minthogy bebizonyosodott Mályinka néni gyanúja, boldogan indultak vissza a tanyára. A nagynéni ismét kitett magáért, olyan ebédet kreált, amilyet már rég nem ettek.

Napokig pakoltak, festették az új szobát, a nagyobb helyiségből leválasztottak egy kisebb részt, gyerekszobának. Mályinka néni úgy örült, s várta a váratlan „nagymamaságot” Mert bár ő csak nagynéni, de most élvezkedhet majd akár a nagymama szerepben is. Ettől felbuzdulva felküldte őket a különleges csigalépcsőn a padlásra, amit még megboldogult férje készített. Csodás rend volt odafent, alig lehetett találni egyetlen
porszemet is. Éva elsőnek egy kis faragott bölcsőt fedezett fel. Biztosan ezért küldte fel őket, hogy nézzenek széjjel.

Egész délután nosztalgiáztak, előkerültek Krisztián itt felejtett játékai, amit nagyapja faragott neki.

Végül az ebéd utáni kávénál szóba jött, Mályinka néninek miért nincs gyereke?

Hosszú történet, fogott bele nagy sóhajtással….

Fiatal házasok voltunk, a férjem szüleinél laktunk egy icike-picike kis szobában. Anyósom főzött, bár én nem szerettem azokat az ízeket, de a családi béke kedvéért megettem szó nélkül.

Aztán egy szép napon kiderült, nálunk is kopogtat a gólya.

Anyósom nővére, akivel egy húron pendültek, megtiltotta, hogy ide ebbe a pici szobába gyereket szüljek. Mintha neki sok köze lenne a testvére házához, de, mint mondtam, egy húron pendültek, így próbált uralkodni rajtunk.

Vagy költözzünk el. Nagyon sok éjszaka sírtam, míg úgy döntöttünk a férjemmel, inkább elköltözünk.

Nehezen találtunk albérleti szobát, még meg sem mertük mondani, hogy gyereket várunk, mert akkor biztosan nem adták volna ki.

Eltelt két hónap, amikor rosszul lettem, bementünk a kórházba, de a baba már nem maradt meg.

Talán egy év telt el, amikor újra terhes lettem. Reménykedtünk… de ő meg betegen született, pár hét múlva meghalt.

Aztán úgy döntöttünk, örökbe fogadunk egy kisfiút, akit a nevünkre is vehetünk. Szépen cseperedett a kisfiú, amikor a nagyobb fiúk elhívták egy strandolásra, s belefulladt a Tiszába… Akkor hittem az átkokban, s tudtam is ki átkozhatott meg. Nem kísérleteztünk többé gyerekkel….Így maradtam özvegységemre, egyedül.

De most már itt vagytok ti, s lassan új emberke kerül a házhoz.

A kert napról napra szebb lett, s termett is, úgy ahogy kellett. Ember, természet tudta, s tette a maga dolgát.

Végre eljött az idő, s megszületett a kisfiú, akit Martinnak neveztek el. Szépen növögetett, játszadozott, s gyakran vigyázott rá Mályinka néni. Olyankor övék volt az egész világ. Hol a kutyával játszottak, hol az epres kertet látogatták meg, s ilyenkor szedte össze Mályinka néni az ebédhez valót a veteményes kertből.

Ám egy napon ágynak dőlt, s többé nem kelt fel. Néha ágya szélére ültek, s ő csak mesélt, mesélt. Végül végrendelkezett: mégpedig egyetlen vágya volt, hogy olyan temetést rendezzenek neki, mint vagy száz évvel ezelőtt volt szokás. Fekete gyászhintó ezüst kerettel, négy lóval, s a lovak fején virág legyen.

Törték is a fiatalok a fejüket, hol juthatnak mindehhez, mikor eszükbe jutott felkeresik a kegyeleti múzeumot, s kölcsönkérnek egy hintót. Lovak akadnak a tanyán, s talán egy kocsis is.

Sajnos eljött az a nap is, amikor végső búcsút kell venni. Minden hivatalos dolgot elintéztek, s elinduld a gyászmenet. A lovak lassan lépkedtek, mögöttük gyalogszerrel mentek az emberek. Ahhoz képest, hogy egyedül élt Mályinka néni, sokan ismerték, szerették.

Hmmm…Mályinka néni…sosem gondolkoztam el miért épp így hívják, de most a koporsóra írva: Hevesi Lipótné Grünn Martina élt 97 évet.

11 órakor indultak, s mire a szertartás véget ért, az utolsó szál virág is a helyére került, már dél volt. Az őszi fák még egy kis árnyékot adtak a sír fölé, s mint tudjuk: délben a legrövidebb az árnyék.

Kép: 1985. Idős hölgy. / Fotó adományozó: Szalay Zoltán / Fortepan 213069