A tenger minden látványát bevetette, hogy elcsábuljanak a fiatal szerelmesek. 

A Nap csillogott a vízen, s a gondolás éppen háttal állt. Egy csók akár el is csattanhatna…nem látja senki sem, csak a halak a vízben, ők pedig némák maradnak. 

Ám ők már nem voltak fiatalok. Csak fogták egymás kezét. Gyerekkori ismerősök, osztálytársak voltak, s most, hogy egy csoportba kerültek, hálát adnak a sorsnak. Nincsenek véletlenek, minden történik valamiért.

A csoport mindig sietett. Az idegenvezető azon volt, minél többet megmutasson abból, amit ő ismer, talán már unta is egy kicsit, de csodálatosan beszélt erről a tájról. Mindketten meghatódtak. Induláskor nem véletlenül ültek egymás mellé, hiszen egyikőjük sem ismert senkit az utazók közül.

Ez a SORSSZERŰSÉG. Ez hozott ki belőlük minden érzést, pedig már igencsak a hetvenkedés felé számoltatnak az éveik.

Egy csodálatos hajókirándulás után a teraszon ültek, s capuccinót szürcsöltek, a „MIRE GONDOLSZ MOST?” kérdésre várták gondolatban mindketten a választ.

De csak a napsugarak csillantak meg az ezüstkanálon, s bevillant az a mozdulat, amikor egy pillanatra megfogták egymás kezét, s úgy nézték a vizet.

- MIRE GONDOLSZ MOST?- törte meg a csendet a férfi.

- Arra, hogy holnap már utazunk haza…

- És bánod?

- Igen…mondta határozottan a nő -, visszatérhetünk-e ide valaha?

- Nem tudom - sóhajtotta a férfi.

- Van még a konyakból, amit esténként ittunk?

- Van. De ne itt fogyasszuk el – mondta a férfi…

- Ne itt - bólogatott a nő, tudta, ha inni kezdenek, társak is lesznek, s elvész ez a szép idill. Évek óta mindketten magányosak voltak. Talán Isteni rendeltetés volt ez az út. Szinte mindketten erre gondoltak. Miért is nem hamarabb találkoztak. Mennyi kedves elmulasztott óra nyugszik érzéseik számláján.

Bementek a szobába, ahova a tenger hangja, s illata befurakodott. Az a két pohár konyak gyorsan elfogyott, miközben besötétedett, s a parti lámpák sorra gyulladtak ki. A szellő lebegtette a behúzott halványkék színű, átlátszó függönyt, s a férfi sem ment a saját szobájába.

- Még beszélgethetünk, holnap úgyis hazamegyünk. Ki tudja, otthon találkozunk-e? Nem tudom. Ha ennyi évig nem találkoztunk, nem vagyok benne biztos.

- Pedig jó lenne tudni - mondta határozottan a nő, s maga is meglepődött kijelentésén.

- Igen, talán…mondta bizonytalanul a férfi, és becsukta az ajtót, a kulcsot is ráfordítva.

- Most mire gondolsz – kérdezte a nőt…

- Semmire…illetve, milyen csodálatos napok voltak, kár hogy vége!

- Akarod, hogy ne legyen vége?

Hosszú szünet után válaszolt a nő:

- Persze, hogy akarom… s az erkély felől egyre jobban hallatszott a sirályok hangja, s ők némán egymáshoz simultak.

….

A reggel szokatlanul szép napsugarakkal kukucskált be a szobába…s ezt az idillt a szoba szerviz kopogása zavarta meg. A férfi az ajtóhoz ment, csendben, s a pincért is csendre intette. De már késő volt. A nő a kávé illatra kinyitotta a szemét.

A kávés csésze oldalán édes csilingelés hallatszott.

- Ma már indulunk.

- Igen, Kedvesem, és mi lesz odahaza?

- Nem tudom… válaszolt bizonytalanul a nő, miközben érezte, legszívesebben magához láncolná a férfit, de nem merte.

A férfi is dilemmában volt. Jó lenne otthon folytatni, csodálatos éjszaka volt… Nem kellene elszalasztani az előttük álló időt. Ki tudja, mennyi szép percet kaphatnak még?

Hazafelé az autóbusz motorjának zúgása álomba merítette mindkettőjüket, s megálmodták további sorsukat…

(Részlet a Szerelemforgácsok c. kötetből.)

Kép: Transilvania román tengeri személyszállító hajó fedélzetén
Fortepan 30013
Évszám: 1960
Orig: Csőke József