Miután a posta feladta efféle hirdetését, a népek kitalálták, tenni kéne gyorsan valamit. A karácsonyi csomagokat, leveleket, képeslapokat kezdték követni, hogyan is jut el az a címzetthez, aki éppen anyós, unokatestvér, vagy titkos szerető. Milyen jó is lesz ezekkel a kedves, aranyos, egész évben nem látott rokonokkal ily módon találkozni.

Volt, aki már azonnal postabélyeggé változott, s nyakába tekerte a bélyegzőn lévő település nevét, s minél hosszabb volt a szó, annál jobban lehetett sálként használni.

Aztán megjelentek a VARÁZSLÓ- képző OKJ-s tanfolyamok. Ma csak két órát álltam sorba, hogy regisztráljak, és ügyfélkaput nyissak magamnak, hogy ha majd repülni kell, akkor már képben legyek.

Ja, a Repüléstudományi intézet ajtaja is egész nap nyitva volt, nem csak hollók, de karvalyok és verebek is fogadták a postai küldemény kézbesítést tanulni vágyókat. Bár a verebek egyelőre csak közmunkásként funkcionáltak. Néha a lószart rugdosták, hátha ki tudnak olvasni valamit belőle. Az okosabb verebek ebből már jósolni is kezdtek, na, ők nem sokáig lesznek közmunkások.

Az első napon Holló Helénnel szálltunk fel a Boszorkánysziget fölé. Volt is sok dolgunk. Annyi szerelmes pár sétált ott, nem győztük a vállukra hullajtani termékeinket, akarom mondani szerelmes leveleinket.

A karvalyoktól nemigen lehetett tanulni, mert azok még az őszből itt maradt egereket próbálták üldözni. Lehet hogy a repülést akarták nekik is megtanítani?

Az Árvízi Emlékműhöz érve a tanoda igazgatója köszönt el tőlünk, s biztosítva mindenkit arról, hogy holnap is nyitva lesznek, és a hollók is rendelkezésünkre állnak. Megpróbálok addig néhány Ikarus szárnyat is beszerezni, vagy Pegazusnak álcázom magam.

Aztán az igazgató beszállt a Vörös Postakocsiba, s hazavágtatott…s én kíváncsian várom a holnapot.