Ha úgy látjátok jónak, kövezzetek meg, de akkor is azt kell vallanom: szerettem iskolába járni. Mielőtt valaki menthetetlen strébernek vél, töredelmesen beismerem: nem voltam az. Mi több, eléggé ebadta nebulónak számítottam. De az iskolapadot szerettem.

Nem okvetlenül az akkoriban dívó bútordarabot – melyet valószínűleg az inkvizíció hóhérainak útmutatásai alapján fejlesztettek ki -, hanem, amit jelentett. A társaságot, és olykor még a tanulást is. Néha tényleg érdekesek voltak az órák és – így, majd ötven év után – bizton állíthatom, marha sok hasznát vettem például annak, amit környezetismeret órán tanultam a mezővédő erdőssávokról. Nem különben a másodfokú egyenletek megoldóképletének , valamint a számtalan, gondosan meg nem tanult versnek, melyeket azóta se kérdezett vissza senki. Szerencsére.

Ha már hajdani iskola, akkor emlékezés… Egykori osztálytársaim máig fetrengve röhögnek, ha felmerül, hogyan interpretáltam hajdan a „Csitári hegyek alatt” kezdetű népdalt az énekórán, akkora csapást mérve a közízlésre és a zenetudományra, hogy máig kérdéses, hogy az okozott károk helyrehozhatók-e?

Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, jó volt gyereknek lenni. Még a néha rémesként emlegetett „átkosban” is. Jó volt suliba járni. Persze nem mindig és mindenkor. Magam is szívesen lettem volna bárhol másutt bizonyos dolgozatok idején, vagy ha éppen el akart kalapálni egy nagyobb srác. Mindent összevetve: nem bánnám, ha újra ott lehetnék, csak az a gond, hogy a tudomány mai állása szerint: ez teljességgel lehetetlen. (Nem tudom, mivel töltik a napjaikat a tudósok, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem képesek megoldani?)

Valamely előttem máig felderíthetetlen ok folytán viszonylag jó tanulónak voltam elkönyvelve – holott sose tanultam otthon -, emiatt aztán keveset vegzáltak a tanárok. Általában kedveltek, a többségüket kedveltem én is. A kedvencem, tán a kedves matek tanárnénink volt, aki gyakran kapaszkodott meg hosszú és bozontos sörényemben egy kis jóleső cibálásra:

- Macikám, te már megint súgsz! - felkiáltással.

Hja, a legtöbb baj a magatartásommal volt… Néha előírásszerűen pofozkodtam, vagy egyéb kisebb csibészségeket követtem el. Igazából semmi olyasmit, hogy helytálló legyen atyám jóslata: „Fiam, egy szép napon úgy jársz, mint a lámpa. Lógni is fogsz, meg égni is…”

Nem állítom, hogy minden klassz volt a suliban. Ilyet csak a saját szenilitásukba végképp belepistult kortársaim szoktak tenni, mikor nagyon fényeznék magukat az unokák előtt. Főként, mert nem volt minden klassz -, de tényleg tanultam ott hasznos dolgokat. Például azokat a kártyatrükköket, amelyekkel máig el tudom bűvölni az ismerősök tíz éven aluli gyerekeit.

És, ha már a jó dolgoknál tartunk – Bocs, a „dolgokért”, lányok! -, ott voltak az osztálytársnőim. Lépten-nyomon voltam fülig szerelmes, persze mindig másba, de mire kijártuk az általánost, azt hiszem, egy lányt se hagytam ki. Ilyen csélcsap természet voltam… A lányok persze mit sem tudtak rajongásomról, mert színt vallani - akkoriban még - sose volt bátorságom. Egy-két el nem követett vallomást máig bánok… Utólag, persze, még az olyan lökött is okos, mint amilyen én vagyok.

Akárhogy is, jó hely volt az a kemény és kényelmetlen iskolapad, amit nyolcadikra alaposan ki is nőttem. Szerencsére addigra már lecserélték a berendezést asztalokra meg székekre. Na, de iskolaasztalra emlékezni? Az iskolaszék meg teljesen mást jelent…

Emlékezni csak az iskolapadra lehet, meg a régi osztálytársakra… Páran már köztünk sincsenek, pedig hol vagyunk még a vénségtől…

Fortepan 30244
Év: 1970
Orig: Csőke József