Klára asszony ma is, mint minden nap, megfőzött. A professzor nem válogatott, csak befalta az ebédet, s máris ment és írta a cikkeit, tanulmányait, verseit. Mindig pontos verseket írt, szabály szerint, szótagszám szerint és a többi….

Most mintha több időt töltött volna az asztalnál, szokása szerint „vizsgáztatta” az asszonyt, akinek már éppen sokadszorra lett elege ebből. Bár néha válaszolgatott neki, s ha valamit nem tudott, azonnal megnézte a interneten.

- Na ugye, hogy nem kell mindent tudni, csak azt, hogy hol keresd meg. Menj el egy iskolába tanítani, ne engem szekálj állandóan!

Ennrek ellenére, a professzor nem nyughatott, mint a vizsgázónak a mentő övet, még egy utolsó kérdést tett fel:

- Tudod-e, hogy mikor született Dobzse László?

Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ugyan tanulták az iskolában, de még életében soha nem volt szüksége erre az adatra. Dühösen szólt vissza:

- Attól, hogy én tudom, neked még nem lesz az asztalon az ebéd!

A professzor meglepődött, nem ilyen válaszra számított. Ki is ment az erkélyre a gyógynövényeihez, vagy ki tudja, milyen növényekkel, gazokkal töltötte el idejét, amikor nem írt.

Klára asszony mosogatáshoz készülődött. Nagyon dühös volt a professzorra, és mint Agatha Christie-nek, neki is éppen mosogatás közben jutott eszébe, hogy megölje a professzort. De nem valami klasszikus gyilkosságra gondolt, hanem olyanra, amiből nem jönnek rá, hogy ő volt.

Napokig tanakodott.

Talán a saját fegyverét fordítja ellene, mondjuk, a növényeit…

Ettől kezdve, mintha érdekelte volna, melyik milyen növény, hallgatta a professzor beszámolóját, akinek fel sem tűnt ez a hirtelen érdeklődés. Főleg az a bizonyos maszlag érdekelte, a nadragulya.

Ez lesz a gyilkos fegyver, döntötte el. Csak készít neki egy jó teát, megissza, aztán ő elmossa a csészét, senki sem fog arra gyanakodni, hogy ő ölte meg.

Napokig rágódott rajta, míg egy újabb ebédnél a professzor a szokásos kérdésekkel bombázta. Most már végleg elege lett, s kiabálni kezdett vele, amit ő kikért magának. Vele így nem beszélhet senki, még anyja sem beszélt így.

- Őt nem is készítetted ki így, mint engem! - kiabált vele még erélyesebben.

A professzor a szívéhez kapott és lassan felvonszolta magát az emeletre, s leült a számítógép elé.

Sokáig csend volt… Az asszony közben elkészítette a nadragulya teát, úgy érezte itt a pillanat, hogy megszabaduljon ettől a lelki-terroristától.

Szólt is neki, jöjjön le a teáért, mert nem hajlandó felvinni.

Semmi válasz.

Erre lassan, lépcsőnként felballagott, rosszat sejtve. A professzor ott feküdt elterülve a számítógép előtt… Fel sem fogta, mi történt.

Még belenézett a gépbe, ugyan mit írhatott, netán valami rossz hírt olvasott, de csak a szabályos versek, verslábak villogtak a képernyőn.

Lassan lesétált a lépcsőn, és gondolkodott, mitévő legyen?

Ha kihívja a mentőket, lehet hogy felélesztik, és akkor kezdődik minden elölről.

Aztán a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, csak kihívta a mentőket, akik a halál beálltát állapították meg. Klára asszony természetesen sírt, a mentős pedig kedvesen nyugtatta.

Nemsokára megérkeztek a nyomozók is, és vizsgálódni kezdtek. Először az erkélyen néztek szét, hátha találnak valami nyomot, tárgyat. Megszagolgatták a növények leveleit, majd a szobában kutattak. Átböngészték az összes emailjét, minden irományába beleolvastak.

Egy különös versen akadt meg a szemük. Túlontúl szabályos vers volt. Kérték az asszonyt, nyomtassa ki nekik, mert ennek üzenete van.

Aztán elszállították a holttestet…

Két alkalommal is beidézték az asszonyt, s neki újra és újra el kellett mondania, hogy éppen nem volt a professzor mellett, amikor meghalt. Egyáltalán semmi nem jut eszébe, miért halt meg.

Miután hazaért, végtelen nyugalom szállta meg, s várta az eredményt, a nyomozás végét.

Közben a boncmester tette a dolgát s egyre csóválta a fejét, hiszen semmi külsérelmi nyomot nem talált, a halott szíve is rendben volt…

Végül, amikor az agyát vizsgálta, különös foltokat látott, mintha betűk lettek volna. Sokkolta a látvány, ilyennel még nem találkozott pályája során, pedig oly sok mindent látott…

Már az ő feje is zúgott a sok verssortól, szinte beleszédült, így felfüggesztette a további boncolást az agyban… 

Megírta az eddigi tapasztalatokról a jelentést, és leadta.

Egy hét is eltelt talán, amikor megérkezett a végzés. Klára asszony izgatottan bontotta fel a levelet:

A nyomozó bizottság megállapította: a professzort egy kemény versláb ütötte agyon.

Kép: 1939. Fortepan 18339.