Pontosan 9 hónappal az 1848-as forradalom kitörése után, 1848. december 15-én született Debrecenben egy kisfiú. Petőfi Zoltánnak hívták.  "Nagy bűn, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli. S mégis kívánom: üss az apádra, fiú!" Még 22 éves sem volt, mikor 1870. november 5-én, Pesten, Józsefvárosban visszaadta lelkét a teremtőjének.

Szülei 1846. szeptember 8-án, a nagykárolyi megyebálon ismerkedtek meg. Szendrey Júlia először húzódozott kicsit, tán imponált neki a kalandos életű fiatalember, de nem volt „szerelem első látásra”. Aztán… “… e napok óta vagyok Petőfi jegyese, s e nap óta szeretem őt jobban mint mindent a világon.” – írta naplójába.

“Deczember 14-kén este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is olly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele… Született Zoltán fiam deczember 15. 1848. déli tizenkettő órakor, Debreczenben, Ormós szabó házában, az utczára nyíló kapu melletti szobában, pénteki napon…Fiam is oly gyönge, olly hideg, olly kicsiny, mondhatnám, olly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halvaszületettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett, s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára felgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott.” (Petőfi Sándor).

"Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan,
Én a sorbul kiöregedem,
Iparkodni fogsz túltenni rajtam,
Vagy betöltöd legalább helyem?
Vajha egykor ekkép szólanának,
Nem busulva sírom szélinél:
Meghalt! de nincs kára a hazának,
Nincs, mert lelke a fiában él."  – írta Petőfi Fiam születésére című versében.

És a srác megpróbálta. A maga részéről tényleg igyekezett. De nem jött össze.

Petőfi Zoltán apja halála után Erdődön nagyapjánál, majd Pesten mostohaapjánál, Horvát Árpád történésznél nevelkedett. Három féltestvérével, szeretetteljes környezetben. Gyámja 1869-ig a költő öccse, Petrovics István volt.

„1865-től Szarvason járta felsőbb iskoláit az evangélikus főgimnáziumban. 1867-ben csatlakozni akart a vándorszínészcsapathoz, azonban Csaby Imre igazgató nem vette fel, a dolgot viszont elmondta Tatay István gimnáziumi igazgatónak, aki megleckéztette Zoltánt. Innen a fiú a szomszédos Mezőtúrra vándorolt és beállt az ott működő társulatba. A hetedik osztályt év közben el kellett hagynia, mert nagybátyja, Petőfi István magához vitte Csákóra, hogy magántanulóként folytassa tanulmányait, s második félévre be is íratta Pesten magántanulónak, hogy befejezhesse elmaradt vizsgáit.” (Wikipédia)

Aztán csak összejött a vándorszínészség. Először Debrecenben, 1867 áprilisában Lángh Boldizsár igazgatónál állt színésznek, mindössze 30 forint havi fizetésért, ami már akkor sem volt valami egetverően nagy pénz. 1868-ban Kocsisovszky Jusztinnál lépett fel Szegeden. Kis szerepekben. Gyenge fizikuma, fátyolos hangja, no meg az az apróság, hogy gyakorta átaludta a próbákat – valahol csak ki kellett pihenni az előző éjszakai mulatozás fáradalmait – nem predesztinálták nagy színpadi karrierre. Csak az apjára való tekintettel nem rúgták ki a társulattól.

No, igen. Itt van az eb elhantolva. „Az apjára való tekintettel”.

Szegény srác. Az apja, egy óriás árnyékában élt. És mindenki azt várta tőle, hogy ő is óriás legyen. Vagy, ha nem is mindenki, de ő bizonyosan. Mindenáron bizonyítani akart. Versírással is próbálkozott (Lentebb olvasható - két apró darab híján – összes fennmaradt verse. Forrás: Kalaka11aprilis.homestead.com)

A versei olyanok, amilyenek. Nem vagyok irodalmi ítész, hogy elemezzem őket.

Kortársai – és az utókor is – szemére hányták, hogy szeretett mulatni, kedvelte a szép lányokat, s az italt sem vetette meg. Kosztolányi Dezső így írt róla:

"Vajon akart-e nagy lenni? Aligha. Egyáltalában semmit se akart. Egyetlen zseniális tette az, amit apja jegyzett föl róla, hogy kéthetes korában óriási erőlködéssel felült az ágyában. Azután semmi se történt. Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét… Ez a fiú csak paródia, az apja igénytelen paródiája. Gyorsan pergő változatban játssza le – sokszorosan megkicsinyítve – az apja életét. (…) Pedig ezerszeresen az ő fia. Nemcsak az életét adta neki, hanem a halálát is…. Neki is sikerül kicsapatni magát az iskolából, consilium abeundit kap, és ő is színész lesz, koplal és faluz, ripacsok közt nyomorog, kártyázik, csókolódzik és iszik. Gyorsan pergő változatban játssza le – sokszorosan megkicsinyítve – az apja életét. Négyéves korában honvédruhában, karddal jár. Utóbb pedig Meranban és Rosenauban találkozunk vele, amint óvatosan és szelíden, a tüdőbetegek csendes önzésével szörpölgeti a meleg juhtejet.”

No, már most: Kosztolányi urat igen nagyra tartom. ő mégiscsak író, meg költő, ami rólam azért nem mondható el. Mégis vitába szállnék vele.

Mi a nyavalyát akartak ettől a sráctól? Hogy „nagy legyen”? Olyan, mint az apja, akit sokan - azóta is – a legnagyobb magyar költőnek tartanak? Na, pont ettől készült ki szegény kölyök. A fene nagy elvárásoktól…

Mert mindenki azt várta, hogy majd ő… Majd folytatja apja művét.

Lehetett volna bármi. Akár tényleg „nagy” is. Valami másban, valahogy másképp. Ő nem kapott forradalmat, szabadságharcot, kapott viszont egy óriási terhet a vállára. Egy olyan terhet, melyet nem tudott hordozni.

„1870. november 5-én reggel 7 órakor, élete 22. évében meghalt tüdőbajban. Gyászjelentését halála előtt két évvel ő maga készítette el Csákón. 1870. november 6-án délután helyezték örök nyugalomra a Kerepesi temetőben, édesanyja koporsójában. Földi maradványait a Petőfi Társaság 1908. október 24-én exhumáltatta és a Petőfi-család közös sírjában helyezték el, ugyanabban a sírkertben.” (Wikipédia)

Béke poraira!

Petőfi Zoltán (majdnem) összes verse 

Mi szép az ég…

Mi szép az ég, s mint gyermekarc
Mosolyg a láthatár;
Derült, miként szép leány,
Ha kedvesére vár.

Közel-távolban semmi folt,
Nincs kis felhőcske sem,
A szép azúrkék mennyre fel
Örömmel néz szemem.

Nyugodt a lég, nem zúg a szél,
Minden növény pihen;
Vigan csicserg madárka dalt,
Virágos réteken.

Dalolj, madárka, csak dalolj,
Ez jólesik nekem,
Dalodtól enyhül bánatom,
S megkönnyebbül szivem.

(Csákó, 1864. szeptember 20.)
--
Gyulai Pál fiának

Nagy bűn, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli.
S mégis kívánom: üss az apádra, fiú!

(1864)
--
Mi szép az ég…

Mi szép az ég, s mint gyermekarc
Mosolyg a láthatár;
Derült, miként szép leány,
Ha kedvesére vár.

Közel-távolban semmi folt,
Nincs kis felhőcske sem,
A szép azúrkék mennyre fel
Örömmel néz szemem.

Nyugodt a lég, nem zúg a szél,
Minden növény pihen;
Vigan csicserg madárka dalt,
Virágos réteken.

Dalolj, madárka, csak dalolj,
Ez jólesik nekem,
Dalodtól enyhül bánatom,
S megkönnyebbül szivem.

(Csákó, 1864. szeptember 20.)
--
Félre van a…

Félre van a csizmám sarka taposva,
Hófehérre van az ingem kimosva,
Ő érette kopott úgy el a csizmám:
Megérdemlem, hogyha tisztát ad én rám.
--
Búdal

De meguntam már e hitvány életet!
Hiszen nekem nincs is senkim, ki szeret;
Te vagy, kis lány, te vagy magad egyedül,
Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.

De nincsen is a világon senki sem,
Kiért olyan hőn dobogna fel szivem,
Mint dobog fel az teérted, szép leány,
Akinél nincs kedvesebbem, csak hazám!

És még te vagy, hű barátom, ki szeret,
Ki fönntartja én bennem még a hitet;
Ne volnátok, ma megásnám síromat,
Eltemetném velem együtt kínomat.

(Csákó, 1864. november 28.)
--
A halál

Gyötrelmes, keserű a halál a vigadozóknak,
S édesen enyhítő, akinek élte keserv.

(1863)
--
B. V. asszonyhoz
(Töredék)

Elbájoltál, elbűvöltél engemet,
Meghódítád, édes angyal, szívemet…

E percet nem adtam volna semmiért,
Isten tudja, én magam sem, hogy miért.
Talán azért, hogy szivemnek jólesett
A szemedbe nézni, miért epedett.
De hiába! Vágyim elérhetlenek,
Én téged is mindhiába szeretlek,
Talán bizony elment, Zoltán, az eszed,
Hogy te, gyerek, e szép angyalt szereted?

(1863. május 26.)
--
Kínzó gondolat

Egy gondolat bántja most lelkemet,
Hogy elfelejtesz, lányka, engemet.
Hogy elfelejtesz, s nem lesz senki sem,
Ki szánakozik vérző szivemen.

S e gondolat mily gyötrő s kínozó,
Harap, miként egy mérges, rút kigyó.
E gondolatnak súlya, terhe nagy,
Leroskadok e nagy teher alatt.

De úgy-e engem ily kegyetlenül
Nem fogsz felejtni, lányka? Egyedül
Hiszen te voltál, aki engemet
Meghallgatott, s nyújtott reményeket.

Igen! Mi még itt nékem éltet ad,
Mit el nem vittek, ami megmaradt,
Az a remény, s hüsítő árnyiban,
Elfáradván, kinyugodom magam.

S ha munka után néha nyugodom,
Reád fogok gondolni, angyalom,
Kinél barátom jobb sohsem leszen,
Míg tart e földön hitvány életem.

(Csákó, 1864. december 17.)
--
Orosz népdal

Leány:
Jó ápolónőm, kedves nénikém,
Nem tom, mi az, mi történik velem?
Mint ki tűzben van, égek mindig én,
Nincs nappalom, s nyugalmas éjjelem.

Dajka:
Keresztet vess magadra, gyermekem.
Bizonnyal egy mesém ijeszte meg, –
Miket látsz, nemde mostan szüntelen
Az alakok sötétek… rémesek?

Leány:
Nem, nénikém, mit látok, szép alak,
Tartása büszke, hogyha megjelen.
Mint a mesében egy királyfinak:
Ruhája gazdag, bársony és selyem.

Dajka:
Ez bizonyosan maga Lucifer,
Vagy a pokolnak egy más ördöge.
A félelemtől már a szivem ver,
Ha megigézne, lelkem öröme!

Leány:
Nem ördög az, kedves jó nénikém,
Szépen beszél, szavai édesek,
És a Jó Istent arra kérem én:
E szép ifjúnak adjon életet.

Dajka:
Oh jaj nekem, susog a vén dada,
Öreg vagyok, és mégis oly szamár!
Üres fejem ördögre gondola:
Megnőtt a lány, s most szíve szívre vár!

(1870)

Nyitókép: Petőfi Zoltán a ravatalon - Vasárnapi ujsag 32. szám. 1899. Budapest, augusztus 6. 46. évfolyam.
Forrás: Wikipédia; Nlcafe.hu; Kalaka11aprilis.homestead.com