Bizony mondom néktek feleim, kezdetben vala: „Minden magyar állampolgárnak joga és kötelessége a munka.” Legalábbis valahogy így hangzott az akkori alkotmány egyik első passzusa. Ez nagyjából azt jelentette – az évek során néha akkor is módosultak a törvények -, hogy ha valaki befejezte a tanulást, vagy kilépett a munkahelyéről, akkor illett valahol – záros határidőn belül – elhelyezkednie, mert a következő igazoltatásnál a rendőr kényelmetlen kérdéseket tehetett fel neki. Mondjuk azt, hogy miből él. És ha nem tetszett a Biztos úrnak a válasz, akár be is vihette.

Elvileg akár elzárásra - általában Baracskára utalták be a „lógósokat” - is ítélhették. Érdekes módon, magam sosem találkoztam ilyen „elítélttel”, mindig csak valakinek a valakijéről hallottam, hogy bevarrták kmk-ért. A KMK a közveszélyes munkakerülés közkeletű rövidítése volt.

Ha jobban meggondoljuk, tényleg volt a dologban ráció: ha valakinek nincs melója és nincs, aki eltartsa - hölgyek ezt megjátszották időnként, mármint, hogy HTB-k, azaz háztartásbeliek, akiket a férjük tart el -, akkor mégis mi a bánatból él?

Azóta nagyot változott a világ, a „teljes” foglalkoztatottsággal – ami mellesleg gyakran jelentett „fal” állásokat, kapun belüli munkanélküliséget – együtt megszűnt a hatóság heveny érdeklődése is aziránt, ki miből tartja el magát. Ha nincs melója, jövedelme, nem kap segélyt, akkor - szabadon és demokratikusan – mindenki abból hal éhen, amiből és ahogy akar.

Nekem anno csak egyszer akadt gondom a „munkakerülésből”. Érettségi utáni nyáron esett meg, egy balatoni diszkóban. Nem kell valami rémes helyre gondolni, napközben tisztes étteremként működött, esténként meg kicsit átrendezték, hogy legyen egy tenyérnyi táncparkett és mehetett a „dizsi”. Nem voltam valami nagy diszkó-rajongó, de mit meg nem tesz egy érző keblű férfiember a szép hölgyekért! Persze, hogy esténként elmentem táncolni az aktuális barátnőmmel – meg persze a haverokkal és kapcsolt részeikkel -, holott ma is letehetem a nagyesküt: nem tudok táncolni. Tán a lüke ugrabugrálásomra, tán langaléta termetemre – vagy épp a hosszú hajamra? – figyeltek fel a rend derék őrei, akik bejöttek egy kicsit igazoltatgatni, és menten lecsaptak rám.

Személyi igazolvány persze volt nálam – akkoriban még tán fontosabb volt hordani, mint manapság. De az akkori személyiknek – ezt tényleg csak a nagyon ifjak kedvéért – megvolt az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy nem csak egyetlen műanyag lapocskából álltak, hanem helyre kis könyvecskék voltak, tenger információval bennük boldogtalan tulajdonosukról. Például: lakcímkártya helyett is ezt használták.

Mikor a személyimet lapozgató tag odáig ért, hogy budapesti vagyok, jelentőségteljesen hümmögni kezdett a társának: Nocsak, egy pesti csibész!

Lapozott tovább: Már nem jár iskolába!

Igen – bólogattam. - Már befejeztem. Leérettségiztem. De felvettek a főiskolára. Csak, hát, ugye… Előbb úgyis jön a katonaság… A behívómat várom… (Megint csak az ifjabbak kedvéért: az én időmben csak az hímnemű egyed mehetett főiskolába, egyetemre, aki előbb lehúzott 11 hónapot a hadseregben. Ez volt a büntetés, ha pasinak született az ember. Persze, voltak dörzsöltek, akik ezt meg tudták úszni…)

A hadsereg emlegetésére megenyhült a rend zordon őre. Ő is volt fiatal, meg katona is…

Na, most az egyszer – mondta és visszaadta a személyim.

Még vagy egy hétig lógtunk Balatonfenyvesen – ott történt az eset -, és majdnem minden este a diszkóban. A zsaruk többször is benéztek, de az én papírjaim nem kérték többet. Elkönyveltek, mint hülye gyereket, aki főiskolára megy. Másutt, mások azért nem voltak ennyire érzőszívűek… Főleg, ha kellően hosszú volt az ember haja és elég toprongyosan öltözött. Nekem valahogy mind a kettő sikerült…

Még a nyolcvanas évek második felében is nézegették, hogy mivel tölti a tag a napjai nagyrészét, de aztán változtak a módszerek és az egész kiment a divatból. Emlékké lényegült át ez is, mint annyi minden más, abból a korszakból.

Kép: marhára lázadó ifjoncok, 1977-ből

Fortepan 88976

Orig: Urbán Tamás