A lépcsőház homályában nem ismerte fel a férfit. Csak a mozdulatai árulták el, hogy valahonnan ismerős. Amint az utcára értek mindketten felismerték a másikat.

A közeli parkba tartottak. A nő megszokott sietős lépésekkel indult el, de később megtorpant.

Talált egy padot, leült.

A férfi mondani szeretne valamit. Elindul a nő után, de nem éri be. Odaszól neki, várja meg… finoman, ne tűnjön a nő szemében elesettnek. Utolérte. A férfi is leül, de a beszélgetés nem indul el. Csak nézik egymást. Aztán a nő elindul. Lassan, mintha akarna is meg nem is előbbre menni. A férfi ugyanilyen tempóban követi. Mankói csak kopognak a járdán. Nehéz a szíve. A baleset óta senkivel sem mert komolyabb kapcsolatba kerülni.
Szégyelli gyengeségét. Mindig azt tanulta nagyapjától, a férfinak erősnek kell lenni, oltalmazni a nőt. Ez most nem megy.

Bár a nő előtt nincs miért szégyellni magát, hiszen szociális gondozó, ismeri ezeket az érzéseket, a mozdulatokat.

Mégis.

Pedig nagyon tetszik neki. Ám nehezen szánja rá magát, hogy közeledjen.

Eltelt egy hét. Hosszú volt. Már attól is félt, hogy a nő nem akar vele találkozni soha többé.

Boldogan szaladt volna hozzá, amikor meglátta, de lábai, mankói nem engedték

Végül a nő bevárta, megszólította.

Csodálatos délután volt. A kávé rég kihűlt, de így is élvezhető volt. Csak a nőt nézte egész délután. Alig beszéltek.

A nő biztatta: mindenkinek magának kell átélni, megélni, élni az életét.

- Nincs igazad -, mondta a férfi. Egyedül nem tudom élni az életem. Most már nélküled sem, és nem is akarom.

A nő csak finomam mosolygott. Valami megfogta ebben az emberben.

Pedig megfogadta, betegeivel, gondozottjaival sosem kezd kapcsolatot.

Ez más volt. Érzésben, életben, valóságban is. Több annál, minthogy csak segítsen neki felépülni.

Valahol több reménye volt. Talán egyszer eldobhatja a mankót is.

Naplót vezetett betegeiről.

Ennek a férfinak külön fejezetet szentelt. Nem tudja miért. Már az első bejegyzés sem folytatólagos volt, hanem azonnal új oldalt kezdett.

Két hónap múlva közös kirándulást terveztek. Messze, mesze a nagy szigetre. A férfi anyanyelvi szinten beszélte az angolt. Így könnyű dolguk volt.

A NET-en lerendelték a repülőjegyet, szállodát.

Ha ezt sikerül együtt megtenniük, akkor minden szép lesz, és boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak.
A gép motorja felzúgott. S ők önfeledten úsztak a fehér habos felhők között… mert tudták: a felhők fölött mindig kék az ég.

Kép: 1959. Balaton, Révfülöp, Ibolya cukrászda. / Adományozó: Umann Kornél / Fortepan 28054

Az írás szerzője: