- Haladjál már, mindjárt itt lesz Gyuri -, indulatoskodott velem Emília, miközben pakolta befelé a szekrénybe a kiráncigált ruháim. Sohasem tudok öltözködni, divat analfabéta vagyok. Csak segítséggel érem el azt, amikor azt mondhatják rám, „de csinos vagy.”

Gyurinál meg egyébként sem lehet tudni, mikor hogy öltözzek, mert vagy csak a rakparton sétáltunk, vagy egy kockás terítős kis vendéglőben vacsoráztunk, de az sem elképzelhetetlen, hogy éppen a Szeged étteremben ért bennünket az este.

Már három hónapja járunk, divatos szóval élve.

Ma az az érzésem, valami nagydolog fog történni. Valami nyugtalanság volt bennem.

Mire kész lettem már csöngetett is Gyuri. Emília még megígérte, hogy elmegy a gyerekekért, s elviszi magához, hogy szabad legyen a „kégli” és jól érezzük magunkat…

Gyurival alig váltottunk pár szót, úgy tűnt, valami bántja, vagy valami nagydologra készül… valami ünnepélyes dologra, mert a Szeged éttermet választotta vacsoránk színhelyéül. Előtte végigsétáltunk a parkban, leültünk egy padra. Alig beszélt.

Miután visszaértünk sétánkról, beültünk az étterembe. Míg vártunk az ételre, hosszasan beszélgettünk. Pontosabban, csak ő beszélt. De nem a szokásos témáról, hanem valami elvont filozófiát az életről, a sorsról, és mindenről.

Szinte megijedtem.

Aztán egyszer csak átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem. Most biztosan azt mondja, hogyan tovább a kapcsolatunk?

Én képes lettem volna azonnal rákérdezni: hozzád, vagy hozzám megyünk ma este, de ilyenről szó sem volt. Fogta a kezem, erősen a szemembe nézett, és azt mondta olyan szép őzike szemeim vannak.

Majdnem elnevettem magam, nem erre számítottam. Majd folytatta. Bár az őzike szelíd, de szelíd VAD. S ő ezt a szelíd vadságot látja bennem. És én többre vagyok érdemes, nem érdemel meg engem, így elenged…

Nem értettem, mi történik.

Mit vétettem, miért kell engem elengedni, de folytatta:

- Nekem most el kell mennem hosszabb útra, te éld az életed, legyen meg mindened, amit kívánsz!

- Megijesztesz,- mondtam, miközben én is szorosan fogtam a kezét.

Nem magyarázott tovább.

Vacsora után elindultunk egy újabb hosszú sétára. Már az utolsó busz is elment, így nem jutok ma haza, abban reménykedtem, mégis felmegyünk hozzá…de nem. Lementünk a rakpartra, s leültünk a lépcsőre. A Hold felkúszott az égre, bevilágítva a vizet. A Tisza szinte halkan ballagott a medrében, ahogy Juhász Gyula megírta, s hogy mit csobogtak a habok, nem hallottuk. Egymásra figyeltünk. A sírás kerülgetett, s nem tudtam elképzelni, valamivel megbántottam, nem tetszem neki, bár ez már hamarabb kiderült volna. De nem mondott semmit, csak a szakításról beszélt, meg hogy szépen búcsúzzunk, így neki is könnyebb…

Átbeszéltük az éjszakát, lassan virradt. Elkísért a buszmegállóig, ahol még senki sem volt s a derengő fényben megcsókolt…ez volt az első, s akkor még nem tudtam, az utolsó csók is…

Emília már kávéval várt. A gyerekek még aludtak.

- Na, mesélj mi volt, lefeküdtetek.

- Nem - mondtam szomorúan.

- Ne hazudj-, váltott dühösebb hangnemre-, csak nem akarod elmondani.

- Értsd meg, hogy semmi sem történt, csak egy csók most reggel a buszmegállóban…

- Hülye vagy! - mondta-, biztosan elrontottál valamit…te mindig elrontasz mindent magad körül!

- Semmit, hidd már el, úgy jött oda, hogy rossz kedve volt.

- És most mi lesz?

- Szakítottunk…

- Veszekedtetek?

- Nem, szépen búcsúztunk.

- Hogy lehet szépen szakítani?- háborodott fel…

Két hónappal később a gyászjelentésben olvastuk, Gyuri hosszan tartó, türelemmel viselt betegségben elhunyt.

Emília is ledöbbent. Én még sírni sem tudtam. Csak néztem mereven magam elé…miért nem mondta el, legalább lett volna pár boldog órája velem, mert biztosan mellette maradtam volna…

A gyászzene halkan szólt, nekrológ, búcsúztatás, búcsúzás… semmit sem érzékeltem belőle… dühös voltam…őrá, magamra? Mért nem mondta el… miért?

Emília sem szólt egy szót sem, csak mentünk egymás mellett, s kísértük utolsó útjára…és még sírni sem tudtam…

Jó pár év telt el, s Emília is elment… 39 évesen… a gyerekek kirepültek, párom is elment, örökre, s most itt állok egyedül…”őzike szemekkel” ...és sírni sem tudok…

Kép: Fortepan 10375
Év: 1917
Orig: Kurutz Márton