2017. júl 16.

Ballagás emlékkönyvvel

írta: Kurunczi Mária
Ballagás emlékkönyvvel

fortepan_60351-8.jpg- Na, mutasd magad! - mondta keresztanyám, amikor felállított a székre, hogy bejelölje, meddig kell felvarrni a szoknyám. Ugyanis ő varrta a ballagó ruhám. Szépen tudott varrni, a szomszédok, s a környékbeli emberek csak vele dolgoztattak. Így hát külön öröm volt, hogy elvállalta a sok munka mellett ezt a rendkívüli eseményre készített „ruhakölteményt". Keresztapám mondta így, mert ő mindig ott foglalatoskodott, ha rólam volt szó.

- Vedd egy kicsit rövidebbre - adta ki az utasítást -, egy kislány úgy szép, ha kivillan a térde a szoknya alól.

- Te ebbe ne szólj bele, értesz is a divathoz. Inkább menj és etesd meg a jószágokat, lassan sötétedik!

Így évelődtek egymással, miközben valóban beesteledett. Keresztanyám is ráhagyta a varrást, majd holnap folytatjuk, s lecsukta a varrógép tetejét.

- Aztán mondd, mit szeretnél ajándékba kapni?

- Hát nekem ez is ajándék, hogy megvarrja a ruhámat.

- Na ne szerénykedj, valamit csak szeretnél.

- Nem, én nem akarok semmit, csak továbbtanulni.

- Az is szép dolog, de azt majd eldöntik a szüleid, legyen az az ő ajándékuk.

Nem mertem megmondani, hogy az osztálytársaim karóráról, aranyláncról, gyűrűről álmodoztak, s biztos vagyok benne, sokan meg is kapják. A Kovács Eszti is azt mondta, ő a keresztanyjától aranyláncot kap, s mutatta mekkora kereszt lesz rajta. Én is szerettem volna bármi szépet kapni, de tudtam, a mi rokonságunkban senki sem engedheti meg magának. Viszont a könyvet nagyon szerettem, talán azt fogok kérni.

- Hát, ha lehet, akkor könyvet kérnék - mondtam félénken keresztanyámnak.

- Könyvet!? Hát persze, hogy kérhetsz, kapsz tőlem olyan könyvet…hogy is  mondjam, hogy abba te és a legjobb barátaid írhatnak.

- De hiszen nem is tudok írni, a barátaim még úgyse! - pedig akkor már kacérkodtam a gondolattal, hogy író leszek, saját könyvem olvasom, és nem kell drága pénzen megvenni a könyveket. Bár, ha könyvről volt szó, semmi sem drága, még az ebédem is odaadtam volna, ha könyvet vehetnék az árán…

Az osztályban nagy volt a zsibongás, a sötét szoknyák, fehér blúzok árasztották az ünnepi hangulatot. S a frizurák? Hát bizony azok sem voltak hétköznapiak… s erre az alkalomra nekem sem kellett copfot fonnom, édesanyám megengedte, hogy feltűzzem a hajam. Hát nem is ismertek meg sokan. Még a fiúk is megjegyezték az osztályban, hogy ma különlegesen nézek ki… büszke is voltam magamra…

A bejárati lugas rózsái, mintha erre az alkalomra rendelték volna, éppen most kezdtek nyílni.

Elkezdődött a ballagás. Nem tudom, miért, de sosem gondoltam, hogy ezen a napon még megsiratom az iskolám.

Pedig voltak szomorú perceim is benne, nem is kevés. Bár nekem sosem a jegyem miatt kellett szomorkodnom, inkább azért, mert mindig igazságtalanság történt velem. A nagyobbak engem bántottak, s ha verekedtem, mindig csak azt látták, hogy én ütök, azt sosem, hogy az első hajhúzást, rugdosást mindig más adta.

Már az iskola udvarán a lugas alatt vonultunk végig, karunkon a sok-sok virág. Még mindig peregtek az elmúlt évek eseményei. Csakugyan most vagyunk így együtt utoljára, „szétszór a sors, mint szél a port", hangzott az ének. S ebben a pillanatban eszembe se jutott, hogy ki milyen ajándékot kap, s én mit kapok… Hatása alatt voltam az ünnepnek, a búcsúzásnak. Mások lehet hogy észre sem vették, de a tanárok is könnyeztek. Mégse voltunk azért mi olyan rosszak, futott át az agyamon. Akkor még nem gondoltam, hogy rövidesen ténylegesen szembesülünk azzal a ténnyel, hogy többé soha sem leszünk így együtt.

Nem sokkal a ballagás után egyik osztálytársunk meghalt. S mire a negyven éves évfordulóra gyűltünk össze, már heten hiányoztak, s az osztályfőnök sem volt közöttünk…

A ballagás után fényképészhez mentünk. Akkor még nem csattogtatott mindenki úton, útfélen digitális masinát. Műterem, beállított póz, addig, amíg a virág sem hervad el.

Otthon terített asztal a verandán, a szomszéd néni áthozta kopott citeráját, s míg a konyhából a húsleves illata szállt felénk, igencsak pattogtatta a húrokat.

Az ebédnél aztán előkerültek az ajándékok…

Ennyi könyv egy könyvtárban sincs, ujjongtam, de mégis egy kékfedelű könyv kötött le, kusza betűkkel az elején EMLÉKKÖNYV, még kuszább betűkkel keresztanyám első beírásában József Attilát idézte:

„Dolgozni csak pontosan, szépen,
Ahogy a csillag megy az égen,
Úgy érdemes"

…ma is nézegetem a sok beírást, s most eszmélek rá, milyen jó is volt diáknak lenni, s emlékeimmel együtt a gondolataim felsőbb osztályba léptek….

Kép: Fortepan 60351
Budapes, XI. kerület, Villányi út 27. József Attila (ma Budai Ciszterci Szent Imre) Gimnázium.
Évszám: 1968
Orig: Simon Gyula

 

Szólj hozzá

Fősodor Curia