A trónterem ablakairól félrehúzták a díszesen hímzett vásznakat, a tavaszi nap élesen tűzött be, felmelegítve a vastag kőfalak közé szorult levegőt. Könyves Kálmán, a magyarok bölcs királya törvénynapot tartott ezen a vasárnapon. A reggeli mise után bármilyen rendű, rangú személy elébe járulhatott, előadhatta panaszát, kérését. Bűnösöket ítéltek el ilyenkor és pereskedők tehettek pontot vitájuk végére. Ha a király kimondta a végső szót, abban a feleknek meg kellett nyugodniuk, mert legfeljebb Istenhez fellebbezhettek. Áldották is az Urat, hogy ilyen bölcs, nagy királyt adott a magyarok népének, akinek tudása a bibliai Salamonéval vetekszik.

Már délfelé járt az idő. Kálmán király sok ügyet eldöntött már. A trónusa jobb oldalán álló ifjú szerzetes szorgalmasan jegyezgette a panaszosok, vádlottak szavait, a király szentenciáit. Szinte fel sem emelte szemét a pergamen lapokról, amikre gyöngy betűivel rótta, a szélnél is sebesebben az elhangzottakat. Megbecsült, nagyra tartott ember volt ő, nem csupán író-olvasó tudománya miatt – bár ez is ritkaság számba ment -, hanem mert olyan gyorsan, pontosan írt, mint az országban senki más. Az a hír járta róla, semmi nem tereli el a figyelmét a betűvetésről. Ezúttal mégis meglepetten kapta fel a fejét. Nagy tudása, ifjú korát meghazudtoló tapasztaltsága ellenére ilyennel még nem találkozott.

- Boszorkány ez! – mutatott az egyik sarus, gatyás paraszt a három közül, a hármas által szorosan közrefogott, megkötözött középkorú szépasszonyra.

Két társa buzgón bólogatott.

Azt már csak gondolta s nem mondta a gatyás, hogy nem akart ez véle hálni, mikor megkörnyékezte. Véle! Biztosan nincs ennél rendben valami, mert az nem lehet, hogy rendes asszony ne akarjon véle hálni. Véle!

- Elapasztotta a tehenem tejét – mondta a kövér. Azt persze nem tette hozzá, hogy folyton az asszony nyakára járt: adjon neki csodaszert, amitől tízannyit tejelne a tehene. De az nem adott. Szedegetett hát a maga feje után mindenféle füvet, virágot, bogyót. Kotyvaszt majd ő olyan varázsfőzetet, hogy a csodájára járnak. Így is tett. Aztán megitatta a főzetet a tehénnel. Még jó. hogy csak elapad a szerencsétlen tehén teje…

- Rám olyan rontást hozott, hogy három napig csuklottam miatta – tódította a langaléta legény. – Csak azért, mert megmondtam a mátkámnak, hogy ne járjon hozzá fűtudományt tanulni. Nem Istentől való, hogy mindenféle maszlagokat gyűjtögetnek, szárogatnak, porítanak, meg italokat főznek belőle. Mérgek azok! Sátántól valók!

Azt persze nem tette hozzá, hogy az asszony kikacagta, mikor szerelmi bájitalt akart venni tőle. Azt felelte neki, az igazi legénynek nem kell varázslat, ha meg akar szerezni egy lányt. Még hogy ő nem igazi legény! Dühében meg szerelmi bánatában jól be is ivott a kocsmában, pedig attól az átkozott lőrétől mindig csuklik…

A bölcs király szomorúan nézett az előtte álló négyesre.

- A babonaság, a varázslásban való hit nem az Úristentől jön. Az ördög műve az! Igazi ostobaság. Engedjétek el az asszonyt. Boszorkányok márpedig nincsenek!

A három vádló szinte egyszerre nyelt egyet. A király szava szent! Nincs apelláta.

A kövérnek járt a leggyorsabban közülük az esze. Máris előkapta kését az övéből. Egy villanás, és a nő hátrakötött kezeiről lehullott gúzs. Ugyanilyen gyorsan el is tüntette a kést, mert a király testőrkapitánya vasvillaszemekkel meredt rá.

Az asszony térdre rogyott.

- Köszönöm, uram, királyom!

Kálmán bólintott és elbocsátó mozdulatot tett kezével.

- Szabadon távozhatsz! Űzd csak tovább javasasszonyi mesterségedet, gyógyítsd a betegeket.

Mert abban az időben bizony nemigen akadt az országban orvos, csak a javasasszonyok borbélyok kezelgették a betegeket, sebesülteket.

- És ti is elmehettek jó emberek – villant szeme a három parasztra.  – Buzgóságotok dicséretes, ahogy a sátán munkálkodásától óvnátok a világot. Boszorkányok pedig nincsenek – ismételte meg a felvilágosult uralkodó, a roppant sötét középkorban.

Az asszony hagyta el elsőnek a tróntermet, nagy, alázatos hajlongások közepette. Éppenséggel volt mit köszönnie, akár meg is égethették volna.

Lassan, kissé kelletlenül, csalódottan követte őt a három vádló. Igyekeztek rá sem nézni az iménti vádlottra. Ez olyannyira sikerült nekik, hogy mire leértek a vár udvarára, már el is veszítették a szemük elől.

A vár népéből sem figyelt senki a nőre, aki az udvarról egyenesen befordult a cselédek szállására. Ott nem kellett sokáig keresgélnie, egy sötét sarokban gyorsan ráakadt egy ottfeledett seprűre.

Elmosolyodott. Gyorsan mormolt valamit az orra alatt, aztán rápattant a levegőbe emelkedő szerszámra és rajta lovagolva kihussant az ablakon.

A bölcs király a bástyán álldogálva nézte a tovaröppenő asszonyt. A fejét csóválta:

- Már megint… De ezek a marhák bármit bevesznek – sóhajtotta és csettintett egyet az ujjaival. A levegőben egy kupa jelent meg. Ő, mintha csak asztalról venné el, felemelte és jót húzott az aranysárga borból.

A törvénykezésnél jegyzetelő szerzetes, aki ezúttal is mellette állott, csak a fejét csóválta:

- Uram, királyom! Előbb-utóbb fel fog ez tűnni valakinek!

A király csak legyintett.

- Előbb kél át a Szent Gellért hegye a Dunán, mintsem az én jó népem elhinné, amit lát a saját szemével.

Kép: Pixabay.com

Ja, és a „tanulság” a végére: Könyves Kálmán hitt a boszorkányokban. A törvénykönyvébe foglalt, felvilágosultságát igazolni látszó kijelentés miszerint boszorkányok pedig nincsenek” valójában csak a kereszténység megerősítését szolgálta: könyves királyunk csak az állatok alakját felvevő strigák létezését tagadta, ugyanebben a törvénykönyvben törvényt hozott a maleficák, a bűbájosok ellen.