Egészen ifjú barátaim, jobb, ha tudjátok, hogy hajdan, kicsivel a mohácsi vész után, a híresztelésekkel ellentétben, mi is tanultunk nyelveket az iskolában. Mindenki olyat, amilyet akart, vagy amilyenre lehetősége volt. De oroszt, azt biztosan. Mert az kötelező volt… Mindenféle különös politikai okokból, amiket ti már nem nagyon értetek, ezért nem is térek ki rájuk. Volt, elmúlt.

Mint – sajnálatos módon – az orosz tudásom.

Az orosz nyelv oktatása a suliban egy nagyon speciális helyzetet teremtett. Szinte – hangsúlyozom: szinte, mert voltak kivételek – mindenki utálta, legalábbis felénk. Nem is nagyon tanultuk, kivéve a megrögzött eminenseket és hasonló elvetemült egyedeket. Tudok olyan egykori mintagyerekről, akinek a szülei minden tantárgyból csak a jelest tartották elfogadhatónak. Kivéve az oroszt. Ott elnézték, ha becsúszott a nebulónak egy-egy négyes.

Utólag, visszatekintve, meg kell állapítanom, hogy jó nagy marha voltam, hogy nem tanultam meg rendesen. Ma hasznát vehetném. De akkor abszolút nem érdekelt.

Ráadásul szörnyű nyűg volt. Ugyanis az oroszt tényleg meg kellett (volna) tanulni. Ha jobban tetszik: bemagolni. Mert, hogy a bánatba beszélhetne bárki bármilyen nyelven, ha a szavakat nem tudja? Na, ez volt az – a biflázás -, ami nekem nem ment. Egyrészt, mert – szégyen ide, szégyen oda – lusta is voltam hozzá, másrészt meg, sose tudtam magolni. Ott mindig meg voltam lőve, ha szóról-szóra be kellett vágni valamit.

Minden ellenére, sokat köszönhetek a hajdani oroszoktatásnak. Például, hogy megtanultam késni, meg lógni. De nem véletlenül szokták mondogatni a jó nagy közhelyet: „az iskola az életre nevel!”.

Késni azért, mert valamelyik évben pont az első óra volt az orosz, így én, aki addig sose késtem, hirtelen átigazoltam notórius késők táborába. A lógást, lógásokat is bevallhatom már, sajnos, jócskán elévültek. Amikor anno felmerült az orosz dolgozat veszélye – nem én voltam az egyetlen, aki frászt kapott tőle - hősiesen moziba mentem a suli helyett. Nem gyávaságból – bár elég gyáva voltam -, inkább hiúságból, mert utáltam rossz jegyet kapni. Nagyjából jó rendű voltam, nem akartam rongálni a renomémat holmi ruszki egyesekkel, kettesekkel. És csodák csodája, előfordult, hogy „kollégával” osztálytárssal akadtam össze a közeli, délelőtt is játszó moziban.

Az általános iskolai borzalmak után jött a csoda. A középsuliban eredeti orosz orosztanárnőnk volt, aki megkapóan rosszul beszélt magyarul, de legalább fegyelmezni sem tudta a hordányi kamaszt.

Azt gyorsan belátta, ezek tanulni sem akarják a nyelvet, nem, hogy tudni, hamar feladta. Már azért ötöst kaphatott nála valaki, ha érthetően, helyesen hangsúlyozva fel tudott olvasni egy olvasmányt. Az idegen szavakhoz egészen jó fülem van, lekoppintottam a kiejtését. Így gyönyörű moszkvai tájszólással örvendeztethettem meg az órákon.

A tanárnő határozottan megkedvelt. Én is őt. Kicsit sajnáltam is. Irtó nehéz dolga lehetett, olyasmit oktatni, amit senki – vagy csak nagyon kevesen - akarak tanulni… Felénk valami kurucos öntudatból utálni kellett az oroszt. Utáltuk is, előírásszerűen.

Pár szó azért megmaradt belőle, ezekkel néha „elkápráztatom” ismerőseim. A fiatalokat meg azzal, hogy ismerem a cirill betűket és nagyszerűen ejtem a szavakat. Csak azt nem tudom, mit jelentenek. És megmaradt a frász. Más tantárgytól sose tartottam így. Jó alaposan sikerült elvenniük a kedvem a nyelvtanulástól…

Kép: Fortepan 88543
Év: 1974
Orig: Urbán Tamás