Az élete olyan volt, mint egy átlagos embernek. Egy kis falusi házban kezdte életét. A kertben bóklászott, tépte a zöldségeket és üldözte a zöld gyíkokat, kergette a színes lepkéket. Elbújt a nagylevelű bokrok mögé.

Apró fodros zöld ruhácskájában olyan volt, mint valami leveli béka.

Végigjárta az óvodát, iskolát, ahol zöld ajtók, halvány zöld falak között töltötték a tudást apró zöld fejecskéjébe.

Az iskola hatalmas bejárati ajtaja is csupa zöld volt, mohával kipárnázva.

Az osztályterem egyik sarkában, egy zöld padba ült be. Mellette egy srác ült zöld palástban, s nézte a lányka szép zöld ruháját, s a neon-zöld szemét.

A klubokba is csupa zöld ruhákba járt, de mégsem táncolhatott, mert nem kérte fel senki.

A menzán csak zöld salátát evett, meg zöld főzelékeket, hogy megőrizhesse alakját.

Aztán diplomaosztás előtt beleszeretett egy szintén zöld fiúba, akitől egy csodás zöld telefont kapott. Ezen hívta barátját,
ha a zöld patak mellé szeretett volna menni, ahol zöld fák alatt zöld víz csillogott.

Aztán ősz lett. A város zöld fényei megtörtek, néha a fehér köd mögé bújtak, végül teljesen elhalványultak. Minden eltűnt, ami zöld volt. Csak a szürke váltakozott, hol sötétebb, hol világosabban.

Majd a zöld lányka is eltűnt, s csak tavasszal hallhatjuk újra énekét a zöld parkban.

Fotó: Ádámszki Gyula