Csak hogy ezt is megértük, külön napunk van. Nem elég az Idősek Napja, amikor is emlékeztetnek arra, hogy eljárt felettünk, s berozsdásodott az idő, mint a térdeinkben a gömbcsukló. 

S míg az időseket ünneplik, addig a nagymamák, nagypapák békén voltak hagyva… Ezidáig… De mától új szelek fújnak.

Az Egyesült Államokból származik a kezdeményezés, ami Nagy-Britanniára és Németországra is kihat, sőt már nálunk is…

Magyarországon minden ünnep eggyel több ok az ivásra. Nos, elő a kis stampókat, a boros- és pezsgős poharakat…sörös korsókat, miegyebet.

Ma nem muszáj bevenni gyógyszereinket, tejszínhabos kávét ihatunk cukorbetegségünk ellenére, legföljebb kómába esünk, de kiheverjük, mint annyi mindent…és csak unokáinkra figyelni, jókat sütni-főzni nekik.

De álmosan kibotorkálva a konyhába, szelíden rám förmednek unokáim: Mama, menj még vissza az ágyba!

Mennék én, ha tudnék aludni. A mi korunkban már 3-4 óra alvás is elég, igaz délután még hozzápótoljuk azt a fél órát…

Így morgolódok magamban, ha ágyban maradok, mi lesz az ebéddel, a kuglóffal, a levessel, a rántott hússal, amit ígértem nekik, mikor nyílik az ajtó: A hatalmas tálca mögött nem is látom, melyik unokám bújt el.

Leteszi az ágyam szélére. Nem merek megmozdulni, félő, hogy kiborul a finom kakaó.

Újabb meglepetés, ágyba reggeli. Ugyan még nincs kedvem enni, de ha már így alakult, és míg reggeliztem, unokám meséjét hallgattam.

Aztán újra nyílik az ajtó, egy nagy csokor virágot hoz be a legkisebb, s majd lassan csak kikászálódok az ágyból.

Kinn még egy meglepetés, a konyha csodálatosan csillog, villog…a két nagyobb köténykét köt maga elé, leültetnek egy konyhai hokedlira, s csak azt kell nekik mondani, mit, hogyan csináljanak…

Így diktálom le nekik az ebédreceptet!

Kedves nagymamák, nagypapák, holnap reggel fel ne keljetek, várjátok őket!