Bizonyos forrásokból úgy értesültem, hogy az ember már a történelem hajnalán úgy próbált örömet és megelégedettséget beszerezni magának, hogy bizonyos tárgyakat csereberélt. Mondjuk, egy mamutagyart egy kardfogútigris bőréért. A kereskedelemnek ez a formája folyton nehézségekbe ütközött, egyrészről, mert a mamut folyton kifogásokat emelt a fogászati műtét ellen és a kardfogútigris sem volt oda azért, ha ki akarták fordítani a bőréből.

Az meg már csak hab volt a tortán, hogy, ha valakinek már volt egy mamutegyara, de tigrisbőrt akart, akkor találnia kellett valakit, akinek viszont tigrisbőre volt és agyarat akart. Különben hoppon és mamutagyarasan maradt…

Feltehetően az e téren szerzett keserű tapasztalatok vitték rá találékony ősünket arra, hogy újítson. Semmire sem jó, de csillogó fémekből elkezdett kis korongokat gyártani, s hogy valami neve is legyen a dolognak, az érméket elnevezte pénznek, az érmegyártást meg pénzverésnek. A pénzverésre általában csak valami hatalmasságnak - király, császár ilyesmi – volt joga, viszont a pénz elverésére mindenkinek. Ezt a műveletet olyan jól begyakorolták tiszteletre méltó őseink, hogy – az átöröklés folytán – nekünk is csípőből megy.

De a világ halad. Állítólag.

Hogy merre és minek, az még nem derült ki, arra viszont rájöttek, hogy a pénzérméket macerás ide-oda hurcibálni. Nehezek, kiszakítják a zsebet és azokat a bizonyos fémeket mégiscsak lehet másra is használni.

És lőn a bankó… Olyan színes papírfecni, amit kezdetben még hajlandók voltak a kincstárak mindenféle fémekre visszacserélni, de erről később leszoktak.

A színes papírfecnik csereberéjével – egy időre úgy tűnt – megoldódott az emberi nem boldogítása. Aztán bizonyos okosok rájöttek, hogy túl drága a színes papírfecnik előállítása, meg a kezelésük is macerás. És jőve a bankkártya…

Ez egy olyan kis műanyaglap, amire valami mágneses csíkra rá vagyon írva, mennyi pénze van a dolgozónak. Mert optimális esetben nem is lát pénzt. Valahol, valaki bepötyögi egy számítógépbe, hogy holmi bankon keresztül utal neki ennyi - esetleg még annál is kevesebb – pénzt, aztán el is intéződött a fizetés dolga. A dolgozó meg húzogathatja a kártyáját mindenféle trükkös szerkezeteken és már viheti is a megkívánt árut.

Azaz, ha végig vesszük az ügymenetet: a pénz nem is létezik. Csak mindenféle elektronikus jelek, valahol, egy elektronikus jelek macerálásával foglalkozó gépben.

Mivel e sorok szerény írója évtizedek óta foglalkozik olyan gépek macerálásával, melyek mindenféle elektronikus jeleket macerálnak, pontosan tudja, hogy ezek a jelek mennyit érnek. Semmit. Egyszerű elektronikus impulzusok, amiket bárki kedve szerint megváltoztathat. Már, ha hozzáfér a géphez.

Az elektronikus impulzusok nem láthatóak, kézzel nem foghatók meg. Pont úgy, mint az angyalok… Az angyalokban viszont meglepően kevés ember hisz, a szintúgy megfoghatatlan vagyonokban mindenki. Na jó, majdnem mindenki. Pedig lássuk be, az angyalok sokkal kedvesebb és mulatságosabb lények, mint egy halom pénz, ami nincs is.

Csak elektromos jelek vannak.

Az ember elektromos jelekbe fektette boldogulása és boldogsága kulcsát. Gondolja ő. Mert mindenfelől azt hallja: pénz nélkül boldogulni nem lehet. Csak épp azt nem teszik hozzá: a pénz már réges-rég nem létezik. Csak alig mérhető elektromos jelek vannak… Valahol, valami gépben.

Nem gyönyörű, ez a szép modern világ?

Kép: Földművesszövetkezet boltja, beszolgáltatási átvevőhely.
Fortepan 16694
Évszám: 1951
Orig: Magyar Rendőr