A fejlődés egy csuda jó dolog. Legalábbis valami ilyesfélét tanították nekünk az oskolában. Az egyedül üdvözítő út ezen a földön a fejlődés – mondják. A másvilági üdvösségről most ne is ejtsünk szót, abban hisz aki akar, úgy, ahogy akar. De itt, ezen az árnyékvilágon fejlődni kell. Az mindennek a mércéje, mennyire fejlett és az új mindig jobb, mint a régi. Az idejétmúlt, primitív módszereket, eszközöket felváltják a korszerűek. A múltba ragadt konzervatívoknak semmi helye a nap alatt, a haladás szabadelvű lovagjaié a jövő.

Vagy mégsem?

1722 húsvétján, a Csendes-óceánon, irgalmatlan távolságra bármilyen más szárazföldtől egy körülbelül 160 négyzetkilométernyi területű szigetet találtak a felfedezők, amelyet fantáziadúsan Húsvét-szigetnek neveztek el.

Kopár egy hely, ritka szegényes növény és állatvilággal. Az alig kétezernyi őslakos egy olyan földön tengette életét, ahol nem lehetett három méternél magasabb fát találni. A növényzet fűfélékből, páfrányokból és sásból állt. A szigeten a rovarokon kívül egyetlen őshonos szárazföldi állat sem élt. Még egy nyomorult csigát vagy denevért sem találtak. A háziállatok nagy csoportját a tyúkok és persze a hozzájuk tartozó kakasok képezték.

Sokáig leginkább a partjain álló, vulkáni tufából faragott emberi fejeket ábrázoló kőszobrairól volt híres. Később másról. Ezt a mást nevezhetjük az emberi hülyeség gigantikus emlékművének, ami nagyobb, mint azok a bizonyos kőfejek. Akkora, mint a sziget. Mert maga a sziget az.

A legnagyobb  szobor –moai a szobrok neve húsvét-szigetinek vagy rapanuinak nevezett nyelven - mintegy 270 tonna tömegű, és a szobrok között nem ritka a húsz, harminc méteres magasságot elérő. Tényleg csodálatos, hogy az akkoriban rendelkezésre álló eszközökkel meg tudták alkotni azokat. Sokan nem is igazán hitték, hogy az itteni, általuk primitívnek vélt őslakosok ősei emelték ezeket a gigantikus emlékműveket.

Még egy utolsó megjegyzés a kőfejekről: egy időben divat volt azon elmélkedni, hogy ezek az irdatlan szobrok nem emberkéz művei. Hogy a világűrből érkezett látogatók emelték mindett, ki tudja miért. Ez egészen normális reflexe az emberiségnek, mihelyt felbukkan valahol valami jelentős produktum, amit az elődei hagyományoztak rá és első látásra nem érthető, az miképp készült, rögtön jönnek a mendemondák ufókról istenekről, meg tudom is én miről. Csak annyit fűznék ehhez: az őseink nem voltak hülyék. Csak régebben éltek, mint mi. Ahogy manapság is kitalálnak és megvalósítanak egyesek csodálatos dolgokat, úgy régebben sem volt másként.

Sziget igazi csodája: maga a sziget a története, történelme.

Hosszas régészeti kutatások, ásatások és alapos feltárás után közölték az igazán meghökkentő beszámolót.

A Húsvét-sziget valaha valóságos édenkert volt épp olyan, mint a többi Csendes-óceáni sziget. Pálmás őserdők borították, gazdag növény és állatvilággal. Mivel a szigeten nem éltek veszélyes ragadozók, a tengeri madarak háborítatlanul fészkelhettek rajta. A polinéziai eredetű bevándorlók időszámításunk szerint 400 körül érkezhettek a szigetre, azaz körülbelül 1600 éve. Arról, hogy hogyan keveredtek ekkora távolságra a hazájuktól, több elmélet is létezik, majd az okosak eldöntik melyik az igaz. Nekem személy szerint a saját elméletem a legrokonszenvesebb: az őshazájukban megbundáztak egy sorsdöntő focimeccset és családjaikkal együtt menekülniük kellett a feldühödött drukkerek elől. Persze lehet, hogy nem egészen pontosan így történt, mindenesetre annyi a lényeg, hogy belecsöppentek a földi paradicsomba.

Ráadásul még okos emberek is voltak, jól boldogultak. A sziget adottságaihoz alkalmazkodó magas szintű társadalmi rendszert hoztak létre, virágzó gazdasággal, műveltséggel. Még saját írást is alkottak, – mely rongorongo néven lett ismeretes - amire nem igen akad példa a Csendes-óceáni népek történetében.

A gazdag és termékeny szigeten a virágzás korában – egyes becslések szerint – húszezer ember élhetett. De ez az aranykor nem tartott sokáig, megszokott sajátossága már ez az életnek meg az aranykoroknak. A gondokat azonban nem valami természeti katasztrófa, még csak nem is a háborúskodás okozta. Lassan jöttek elő a problémák, olyan lassan, hogy az ott élők valószínűleg észre sem vették azokat. Csak amikor már késő volt…

Az ember mérete egy szoborfejhez viszonyítva

Nagyjából 800 táján kezdték irtani az őserdőt, eleinte csak építkezési alapanyagnak, kenunak, tűzifának kellett a fa, később a kőszobrok görgetéséhez használatos pálmafákat is tömegével vágták ki. Olyan eredményesen dolgoztak - hála fejlett társadalmi rendszerüknek -, hogy az említett pálmafaj 1400 táján kiveszett a szigetről. (A kőszobrokat 1200 és 1500 között emelték.) A kövek mozgatásához használt kötelek készítéséhez szükséges pálmafaj a XX. században tűnt el végleg a szigetről, s mivel őshonos fajról van szó, ha nem maradt belőle hírmondó valamelyik távoli botanikus kertben, mindörökre kiradírozták a föld színéről. De a XV. Századra nemcsak a pálmafák lettek oda, szinte az egész őserdőt letarolták, valamennyi fafajtát egyformán irtották. A sziget csaknem fátlan pusztasággá változott.

Ennek természetesen meg is lett a maga előnye: nem tudtak többé kenukat készíteni. Ezzel sikerrel ki is zárták az amúgy is kis lehetőséget, hogy elmenekülhessenek a maguk által okozott,  induló ökológiai katasztrófa helyszínéről. Sokan is voltak, fa sem maradt, a legközelebbi letelepedésre alkalmas föld pedig csaknem elérhetetlen távolságban rejtőzött a látóhatár mögött. Az „Új haza keresése” projekt hamvába holt, már ha felmerült ilyesmi egyáltalán.

A kenukészítő ipar is befuccsolt, alapanyag híján. És ezzel természetesen a halászok is lehúzhatták a rolót. Míg a régi csónakok bírták, még kerültek halak az asztalra, aztán lemondhattak a tenger nyújtotta remek fehérjeforrásról.

De éhen halni senki sem szeret. Ennek eredményeképp kiveszett az összes őshonos szárazföldi madár és az itt fészkelő tengeri szárnyasok ostobábbja is, már amelyek nem kerestek a fiókáknak sürgősen új helyet.

A szigetlakók ezután, a magukkal hozott házityúk fajtán kívül, az élelmezés terén csak a mezőgazdaságra támaszkodhattak. Meg is tették. Még hozzá roppant alaposan. A termékeny földek gyorsan pusztultak a kíméletlen kihasználtság miatt. A talaj egyre soványabb, gyengébb minőségű termést adott.

A lefelé tartó spirált már nem lehetett megállítani.

Az emberek éhezni kezdtek. A szükség megnövelte a társadalmi feszültségeket, felbomlott az addigi, hagyományos rend. Lázadások, forradalmak robbantak ki és elsöpörték „minden baj okozóit” a törzsfőket és a papságot. Ezek helyett aztán új törzsfők és papok álltak hivatalba, akik épp olyan tehetetlennek bizonyultak az események sodrában, mint elődeik. A törzsek, nagycsaládok először csak egymással harcoltak, de ez a megoldás sem bizonyult valami eredményesnek, hát szétestek. Beköszöntött az anarchia kora. Tombolt az erőszak. Az éhező emberek ráfanyalodtak mindenre, ami csak ehető, még a patkányok is kivesztek egy időre a szigetről. Ezek után nem maradt más, mint az a gyanúsan jó húsban levő szomszéd… A friss, finom zsíros hús…

Egy civilizáció sikeresen elpusztította magát.

Ez persze nem szükségszerű. Más déltengeri szigeteken valóban édeni körülményeket találtak az odaérkező felfedezők. De az ott élők társadalma nem is volt olyan fejlett, mint a hajdani húsvét-szigeti társadalom. Itt jóval magasabb szintű lehetett a munkamegosztás és persze a ma oly fontosnak hirdetett GDP is, mint azokon a helyeken, ahol nem vitték olyan sokra. De nem is estek akkorát pofára. Az emberek valószínűleg sokkal többet dolgoztak és ennek eredményeképp sokkal többet is birtokoltak, mint a hasonló szigeteken élő rokonaik, de mi is lett ennek az eredménye?

A pusztulás.

Amikor már beindult a természeti krach, kétféleképp vághattak volna az események elébe. Vagy drákói megszorító intézkedésekkel, a fogyasztás csökkentésével, az erdők visszatelepítésével, mezőgazdasági reformmal, vagy kivándorlással.

Az előbbivel talán kísérleteztek is, mármint a megszorításokkal, persze ez a módszer rövid úton lázongásokhoz vezetett. Senkinek sem tetszik, hogy rosszabbul megy a sora, mint azelőtt, csak azért, mert pár nagy fejű azt mondja, hogy ennek így kell lennie.

Az erdők visszatelepítésére sem módjuk, sem idejük nem maradt. Még ha lettek is volna magjaik, csemetéik, a kivágott fák helyére nem lehet rövid időn belül új erdőt varázsolni. Ahhoz akár évtizedek is kellenének, ennyire előre pedig ritkán gondolkodnak az emberek, még a világ más részén élő „fejlettebb” társadalmakban sem általános az ilyesmi.

És miféle mezőgazdasági reformot vezethettek volna be, ha nem is foglalkoztak – természetesen a maguk szintjén – ilyen irányú kutatásokkal?

Maradt volna egyetlen lehetőségként a kivándorlás. Aminek már akkor elejét vették, mikor kivágták az utolsó, kenunak alkalmas fát. Nem is beszélve az előttük álló irdatlan távolságokról, no meg arról az apróságról, hogy nyilván fogalmuk sem volt, merre is indulhatnának.

Félbehagyott moaik a kopár tájon

És mi lett volna ha – ez a történelemben feltehető leghülyébb kérdés – sikerül kivándorolniuk? Oda is exportálták volna a tágabb környezetükénél kétségtelenül fejlettebb, ám piszkosul környezetpusztító civilizációjukat? Hogy aztán, mint a sáskák, mikor ott is feléltek mindent, ismét tovább álljanak? A Föld felszíne nem végtelen. Az ilyen életmódra talán, csak a valóban végtelen kozmosz alkalmas. Persze az is csak addig, míg valaki vagy valami az orrára nem koppint a habzsoló sáskáknak. De hol voltak ők az űrhajózástól?

Törvényszerű volt, ami történt. És példa is egyben. Példa nekünk, akik itt ülünk egy aprócska bolygón, a nyersanyagok fogynak, a földek kimerülőben és… És fogalmunk sincs, hova a bánatba lehetne innen menni.

Habzsolni már mi is tudunk. Űrhajózni nem. Mert ami van, az gyerekek játszadozása a térdig érő parti vízben pár bokor levelével.

Kösz. Részemről ennyi. Várom a krachot. Vagy már beindult?

Szerencsére elég sovány vagyok ahhoz, hogy a szomszédnak ne támadjon gusztusa rám...

Forrás: Wikipédia