Először nem nagyon értettem, hogy Villoghyék mi a bánatos hernyótalpnak hívtak meg vendégségbe. De előbb-utóbb minden kiderül – állította valamelyik nagy filozófus, esetleg egy rendőrfogalmazó.

Ahogy letelepedtünk a bálteremnek is beillő nappaliban és végigtekintettem a vendégseregen – ez nem volt valami nehéz, mert szerfelett becses személyen kívül a Tugrik  házaspárt, valamint Buhesznyik Eszmeralda költőnőt hívták meg – már kezdett derengeni, hogy mit keresek ott.

Villoghyékról csak annyit, hogy több milliójuk van a bankszámlájukon, mint nekem hajszál a fejemen, pedig jó borzas fickó vagyok. Tugrik papa viszont a mellényzsebéből megvehetné az egész Villoghy családot… Szóval olyan kőgazdagok, hogy róluk mintázták az Alpok gránitszikláit.

Eszmeralda, aki kék, zöld, sőt lilaharisnya meg szerény – de nem győzöm emlegetni, mennyire nagyra becsült - személyem leginkább rongyrázásiból voltunk jelen. Biztos nem akad a kéznél úszó olimpiai bajnok, esetleg autóversenyző, akivel Villoghyék villoghattak volna. Esetleg azok többe kerülnének egy ebédnél… Villoghy papa fogai állítólag azért olyan vásottak, mert szereti hozzájuk verni a garast.

Vagy tán a kulturáltságukkal akartak épp felvágni. De akkor megint csak nem értem, hogy mit kerestünk mi ott, Eszmeraldával. Rólam köztudott, hogy még ponyvaregényírónak is túl hülye vagyok, róla meg…

Eszmeralda! Azért pár szót megér a költőnő. Az általa bálványozott macskáknak egyetlen szerencséje van. Nem tudnak olvasni. Különben rég megvesztek volna a verseitől. Viszont súlyos tízezrek kedvelik az FB oldalát, ahol ilyen bölcsességeket szokott közzétenni: Engedd el, ha fáj! Az érzelmek hárítása, a hárítás csalása!

Szóval sikeres csaj. Keres is egy akkora vagon zsét havonta, amennyit én vagy két év alatt látok. Akkor is: valami filmen.

Semmit nem adnak ingyen, főleg nem az ingyen ebédet! – ez a bölcsesség meg tőlem származik – kopirájt báj: használja, aki akarja -, de véletlenül többnyire igaz is.

Mert ahol gyerekek vannak, ott produkció is van. Ha meg szép, nagy gyerekek, akkor nagy produkció. Esetleg világszám.

Némelyik szülő mániákusan produkáltatja gyermekét a vendégek előtt, ezt általában a vendégnél csak a gyerek utálja jobban. Persze vannak elvetemült kiskorú haramiák is, akik annyira züllöttek, hogy élvezik…

Mint ez a kettő. A két Villoghy-gyerek.

Már akkor rosszat sejtettem, mikor a leányzó letelepedett a zongorához s az ifjonc hegedűt ragadott. Itt bizony zenélve lesz!

És nem tehetek ellene semmit!

Könyörtelenül rázendítettek.

Rólam tudni kell, hogy meglehetősen botfülű vagyok. Na, jó, nem szerénykedem, olyan botfülű, hogy ennyi faanyagból egy székelykaput is ki lehetne faragni. De ez még nekem is sok volt. A hamis hangból. Mert ha csak pár akad, azt simán nem veszem észre. De ha mind az? Még egy süketfajd is szenvedett volna az előadástól…

Mikor alábbhagyott a zenei környezetszennyezés, Villoghy papa, aki addig ámult arccal hallgatta sarjait, újfent kivirult.

- Ugrinka – mondá – önvédelmet is tanul! Olyan japánt! Kung-fut!

Bruce Lee, gondolom, ekkor kezdett ventilátort játszani a sírjában. Akkora fordulatszámon foroghatott, mint egy forma egyes Ferrari-motor… Hogy a kínai kung-fut lejapánozzák!

- Akár egy izomkolosszussal szemben is könnyedén megvédi magát! – tódította a büszke atya.

- Nem hiszed? – nézett rám, ki tudja miért.

Talán, mert tényleg nem hittem.

- Na, támadj csak rá! – biztatott, mert kölyköt bármi áron produkáltatni kell.

- Ne marháskodjatok – javasoltam.

De nem engedtek. Villoghyné is csatlakozott a bíztatáshoz, sőt a Tugrik házaspár is beszállt a kórusba. Még Eszmeralda sem kímélt, bár szerintem ő főleg azért serkentett tettre, hátha ellátom az ifjú ebadta baját. Pedig nem is vagyok izomkolosszus.

- Hát, ha annyira akarjátok… - sóhajtottam és felálltam. – Biztos nem lesz baj?

- Az én fiammal? - így a büszke atya – Csináld csak élethűen!

Ha csináljuk, hát csináljuk komolyan.

Hogy is írá atyamesterem?

Fiúk, először a lámpát!

Felkaptam a székem és belevágtam a kristálycsillárba. Bele én! Mind a háromszázhatvannyolc csiszolt fityegője közé! Gyönyörű csörömpöléssel robbant darabokra…

Felragadtam az asztalról egy pezsgősüveget és vadállati üvöltéssel az ifjú Villoghyra vetettem magam.

A szomszéd kertben lakozó rottweiler, mióta meghallotta e hangot, állítólag nem hajlandó kijönni a fáskamrából…

A kis Villoghy nem volt buta gyerek. Érezte, hogy neki vége van. Menekülőre fogta.

Mikor a szomszéd utcában négy rendőr tepert le a villanyoszlop tövébe, melynek tetején ott reszketett a kiskorú Villoghy, csak annyit tudtam kinyögni:

- De az apja mondta: csináljam élethűen…

Kép: Ökörítófülpös vasútállomás.
Évszám: 1959
Fortepan 67345
Orig: Magyar Rendőr