- Nézd, esik a hó - mondta kis unokám a ház felé ballagva a kerti úton.

- Láttál már „hót”? - kérdezte büszkén, mintha ezt az eseményt csak ő mutathatná meg nekem.

- Ilyen szépet még nem láttam.

- Akkor most nézd meg. És nézd meg a lábnyomom is. Mennyi hó van benne.

- Igen, látom, de menjünk be, mert az én papucsom elmerül a hóban.

- Akkor vegyél fel csizmát, én most szánkózni akarok.

- Jó - mondom gépiesen, és bemegyek csizmát húzni.

Egy hatalmas dübörgést és egy sikítást hallok. Gyorsan rohanok az udvarra, a gyerek karjait széttárva hanyatt fekszik a hóban, és vigyorog.

- Nézd csináltam Jézuskát.

- A frászt hozod rám! - morgok, de ő folytatja:

 - Ti nem csináltatok ilyet?

- De csináltunk, mi is sok mindent csináltunk, de ehhez nem kell ekkorát sikítani.

- Dehogynem - vitatkozik velem -, ebben ez a jó és nevetve lassan feltápászkodik. Az előző lábnyomokat már rég belepte a hó. Pici arca paprika piros, és csak nevet, nevet.

Végre felvettem a csizmám és a kabáton. Kimegyünk a mellettünk lévő akácos dombra. Onnan jól le lehet csúszni a szántásra kis szánkójával. Itt nem történhet semmi baj. A föld puha, a hó még fokozta lágyságát. És egész délután nevetgélve ereszkedünk le a dombról.

Aztán messze kigyúlnak a város fényei, még gyönyörködünk benne, s mire hazahúzom a szánkón, épp elaludt.