Amikor belépett az iskola kapuján, különös érzés kerítette hatalmába. A sírás fojtogatta, de nem engedte szabadon folyni könnyeit, nehogy elmossák a sminkjét, amivel még palástolni tudta idősebb korát. Igen, idős – mától nyugdíjba megy. Hivatalosan ő is ma lépi át az iskola küszöbét utoljára, mint végzős tanítványai.

Nem értette, miért nem örül ennek, hiszen hónapok óta csak erre készült. Duplán kellene örülnie, mert a nyugdíj egy ideig még biztos fogodzó lesz, de kollégái közül többen is utcára kerülnek.

Mégsem örült igazán.

A tanáriban, a fiókjában rendezgetett. Ki akart dobni minden fölösleges kacatot, ami összegyűlt az évek során, akármi, amivel a tanítványai szórakozni próbáltak az órákon. Volt ott fésű sztaniolpapírral, bádogdoboz, lányregények, színes üveggolyók, az egyik össze is tört… Elindult, hogy kidobja a szemetesbe, de félúton megállt. Ez is emlék, s talán már anya az a lány, akitől elvette évekkel ezelőtt. Mindet a pénztárcájába borított.

Becsengettek. Ez volt élete utolsó BECSENGETÉSE. Becsukta a fiókot, degeszre tömött szatyrát a fogasra akasztotta, s elindult az osztályba. Néma felállás, majd csokrok özöne fogadta. Végül pedig egy fiú nyújtott át neki egy kókadt, agyonhervadt rózsacsokrot. Ez az a fiú, aki örökösen megzavarta óráit, aki pokollá tette életét, megviselte idegeit – ez most virágot ad neki?!

A gyerek nem szólt egy szót sem, némán, szinte bűnbánóan nézett rá. Találkozott a tekintetük, s mindkettejük szeme megtelt könnyel.

Már nem érdekelte, hogy a smink szétfolyik az arcán, csak sírt és sírt, s könnye ráfolyt a legszebb rózsacsokorra…

Kép: Veszprém, Lovassy László (egykor Piarista) gimnázium udvara, ballagás.
Évszám: 1966
Fortepan 50999
Orig: Nagy Gyula