Én jó kutya vagyok. És okos. Igaz, anno nem jártam valami sokat kutyaiskolába, mert drága volt. Én, kérem szépen, nem ugatok! Nem reklamálok.

Azért megtanultam pár dolgot:

Ha azt mondják: „Gyere ide!”, rögtön lefekszem.

Ha azt mondják: „Ülj le!”, rögtön lefekszem.

Ha azt mondják: „Feküdj!”, akkor nézek, mint Rozi a moziban, hogy mit akarhatnak tőlem.

Nem kerülök sokba. Nem kellenek a drága külföldi kutyatápok! A konzervdobozokban úgysem az található, mint Párizsban. Egy francia uszkár ugatta, aki megkóstolta az itteni kaját. Mert ez itt egészen más.

Nagyon kevéssel beérem. Ha kapok egy kis maradékot, már meg vagyok fizetve. Ha a kidobásra ítélt, gyanús kaját is megkapom, már túl is vagyok fizetve. Hol van az előírva, hogy ugyanolyan nyáj ugyanolyan őrzésért ugyanannyit kapjak, mint egy valódi, törzskönyvezett német juhász?

Én, kérem, jó kutya vagyok. Én nem harapok! Ezekkel a fogakkal? Mirci cica szabályosan kiröhögött a múltkor, mikor rávicsorogtam…

Megtanultam jól a szabályokat. Vannak kiskutyák és vannak nagykutyák. A kiskutyák paríroznak, a nagyok meg azt ugatnak, amit akarnak. És vagyunk mi, akiket kutyába se vesznek.

Néha ugyan rám szólnak, hogy ne csavarogjak el, meg ne akarjak csak úgy az árokparton aludni. Az nem való! Örüljek a vackomnak, ha kicsi is meg büdös is. De legalább a gazdáé! Maradjak mindig pórázon és ne tiltakozzak, ha rám teszik a szájkosarat. Pedig azt nagyon nem szeretem! De az én érdekemben teszik rám. Mondta a gazda. És ő tudja, mi a jó nekem. Ezért is hiszek inkább mindig neki és nem a saját szememnek.

A gazdát nem zavarja, ha kicsit ugatok. Mert tudja: a kutya se törődik velem. Azaz, pont az törődik velem. Nem a gazda jön az összetekert újsággal, a többi kutya harap a hátsómba, ha nem azt ugatom szépen, amit kell.

Orvoshoz sose kell vinni. Az amúgy is: túl drága. Ha megbetegszem: nem mutatom. Az orvos sokba kerül és a szurit se szeretem. Megvagyok én anélkül is. Legfeljebb nem élek olyan sokáig, mint a külföldi kollégák.

De nem is baj. Így legalább nem kell olyan sokáig talpat nyalnom!

Mert a kutya legfőbb kötelessége a talpnyalás!

Pedig – a kutyák istene látja lelkem – nem is szeretek olyan nagyon talpat nyalni. Egyrészt: büdös, másrészt nem valami kifizetődő, mert olykor oldalba rúgják a kutyát.

Ez az én sorsom.

A szüleimé is ez volt. Igaz nekik más gazdájuk volt. A kölykeimé is ez lesz. Nekik talán más gazdájuk lesz.

Kép: Péter Göblyös képe a Pixabay-en.