A Hitler-szalonna
Nem valami szépen csengő neve ellenére, egy roppant kellemes édesség volt. A név onnan ered, hogy II. világháború vége táján, mikor már komoly gondokat jelentett a lakosság és a hadsereg ellátása, valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy ezzel próbálják feldobni az étrendet. Állítólag Hitler személyesen adta ki a parancsot a 3. Birodalom vegyészeinek, hogy hozzanak össze valami ehetőt, a rendelkezésre álló alapanyagokból. „A megszületett megoldás egyaránt tartalmazott emberi fogyasztásra alkalmas állati és növényi anyagokat, fehérjéket, ásványi anyagokat és vitaminokat is” (Wikipédia).
A megszületett termék nálunk is gyorsan elterjedt, mert felénk se volt valami fényes az ellátás a háborús években. A magyar népnyelv – nem kevés gúnnyal – rögtön el is keresztelte, a Német Birodalom hajdani vezetőjéről. Manapság – ha jól tudom – sütésálló lekvárnak hívják. Régebben is volt valami rendes, "hivatalos" neve, de arra sajnos már nem emlékszem. Csak az ízére...
Ennyi elég a kaja történelméből, jöjjenek a saját emlékek.
A közértben árulták, a csemegepultnál, hatalmas tömbökben. Egy félelmetesen nagy késsel – kis srác voltam még – az eladó leszelt belőle egy darabot és már mehettem is a pénztárhoz.
Sokszor még hazáig sem tartott ki. Megettem az utcán, menet közben, csak úgy, papírból. Valami fenséges volt! Azóta is szeretem a lekvárokat, de ez nagyon ott volt topon. Annyira nem voltunk csórók, hogy más édességre ne futotta volna és lehetett is sokfélét kapni – a hatvanas évek végéről, a hetvenesek elejéről beszélek, akkoriban már, ezen a téren nem dübörgött a hiánygazdaság – de tuti ez volt az egyik kedvencem. Csak úgy, natúr. Pedig „műkaja” volt a javából, ahogy ma mondanák. És tán a mai táplálkozástudományi tudorok az összetételét is erősen kifogásolnák, mert ha volt benne valami bőven, az a cukor. Nem lehetett valami nagyon egészséges táplálék, de kit érdekelt az ilyesmi akkoriban?
És nem én voltam az egyetlen falánk srác. A haverok között nem egy akadt, aki hasonlóképp rajongott a hitlerszalonnáért. Csak nem volt túl okos ötlet sokáig tárolni az iskolatáskában, a könyvek között, mert ha szétnyomódott, akkor annak kellemetlen következményei voltak. Az egyik srác mesélt is bizonyos atyai pofonokról, az összekenődött könyvek okán… Cukkoltuk is, hogy a jó dolgokat nem érdemes sokáig tartogatni, mert könnyen pórul jár a nebuló.
A nagymamám buktába sütötte. Remekül sütött, kiválóak voltak a süteményei, szerettem is buktát, de mindig úgy tartottam vétek arra pazarolni. Jó abba másféle lekvár is, például az remek házi csemege, amilyet csak ő tudott cssinálni.
Aztán, egyszer csak, úgy, sutty, eltűnt a boltokból.
Akár a gyerekkorom…
És nem ez volt az egyetlen édesség, aminek – ki tudja, miért? – felhagytak a gyártásával. Gondolom, megszűntek a gyárak, megváltoztak a fogyasztói igények.
De azok a régi ízek…
Szerintem egy sereg hajdani kajára lenne kereslet, ha valaki újrakezdené a gyártásukat. De ki vág bele ilyen üzletbe?