Fiatal barátaim, ez már egy ütősebb kérdés. Abban persze mind egyet értettünk – már legalábbis, aki gondolkodott ilyesmin -, hogy a hont meg kell védeni. De katona egyikőnk sem akart lenni. Valamiféle büntetésként fogtuk fel, melyet kizárólag azért róttak ki ránk, mert hímneműnek születtünk.

És ott volt a dolog másik fele is. Jó meg kell védeni a hazát. De kitől? Saját magunktól? Ahogy visszaemlékszem a seregbeli politikai oktatásokra, az ott emlegetett gaz ellenség leírása nagyjából illett az egész szakaszra. Csak megjegyzés, a nyolcvanas évek elején voltam katona.

Még esküt is kellett tenni rá, hogy életünk árán is megvédelmezzük a szocialista Magyarországot. Ez volt ám skizó helyzet! Ugyan a szocializmussal a legtöbb srácnak semmi baja nem volt – mit láttunk bele mi az akkori világba, meg politikába -, de otthonról azt hoztuk a legtöbben, hogy ez nem egészen frankó így.

A nem túl durva szocializmusellenesség, meg szovjetellenesség amolyan nép-nemzeti játék volt akkoriba, amire ráneveltek minket már az iskolában. Az orosz órákkal. Mert ki akart oroszt tanulni? Ciki volt az egész ország, meg a nyelve is.

És bevonultunk. És telibe kaptuk azt az ideológiai nevelést, ami elől nagyon szerettünk egyébként elsunnyogni. És kiderült, hogy ez nem is annyira játék, mint mi hittük…

Csak pár sztori a seregből, jobban megértitek ezekből, hogy mi volt akkoriban az ábra, mintha most filóznék róla öt órát.

Közvetlenül a bevonulás után, de már a laktanyában - még a felszerelést se kaptuk meg – volt egy fejtágító. A végén kérdéseket tettek fel:

Kinek dolgozik valamelyik közvetlen rokona külföldön?

Jelentkeztem.

Mindjárt érdekelte őket, ki, hol és mit csinál.

Jött a következő lényeges kérdés: Ki szokott idegen ország nagykövetségére rendszeresen járni és mit csinál ott?

Én, a marha, megint jelentkeztem.

X ország nagykövetségére, a könyvtárba. (Nagy, nyugati országról volt szó.)

Aztán marhára csodálkoztam, hogy levittek egy szobába – mint később megtudtam a politikai tisztébe – és vagy két órán át faggattak.

De legalább megtanultam: nem kell jártatni a pofámat.

A KISZ tagság kérdése például úgy dőlt el, hogy felsorakoztattak minket a folyosón, arccal a falnak. Aki nem akar KISZ-tag lenni egy lépést előre! Na mármost a laktanya fala elég kemény volt, ahhoz hogy senki ne tudjon átmenni rajta. Ezek KISZ-tagok lettek. Egy másik srác meg én kiálltunk a sorból, hogy mi ezt azért nem annyira szeretnénk…

Mondom a nyolcvanas évek elejét írtuk. Nem volt retorzió. A politikai tiszt, egy fiatal srác, alig volt pár évvel idősebb nálunk levitt minket az irodájába, „elbeszélgetni”. Kaptunk kávét, még konyakot is. És ránk hagyta, hogy nem akarunk belépni. Hogy miért nem akartunk?

A srác közölte, hogy ő egyéni gazdálkodó (Régebben kuláknak mondták az ilyet.) Ha hazamegy és a papája megtudja, hogy belépett, akkor vasvillával kergeti körbe az udvaron. Részemről mondtam, hogy pesti vagyok, nálunk nem annyira játszik a gazdálkodás meg a vasvilla, de a kergetés itt is meglenne…

A poltiszt jót röhögött, aztán kitessékelt minket.

A seregben – ha addig még nem tudta volna valaki – értesítettek minket, hogy fő ellenségünk a NATO. Igen, ugyanaz a szervezet, aminek most a tagjai vagyunk. És ha jönnek, mi majd keményen ellenállunk… Alaposan felkészítettek rá minket.

A kiképzés. Ami szerintem nagyjából kimerítette a közröhej szintjét. Jó, elismerem, kis srác korom óta sportoltam. Nem sokkal a bevonulás előtt voltam kénytelen abbahagyni az aktív versenyzést egy baleset miatt. De még így is…

Volt olyan srác, aki nem tudott kötélre mászni. Itt se tanult meg. Volt, aki egy kört se tudott lefutni a futópályán. Az megtanult sunnyogni. Mást nem. A céllövészet pl. úgy ment, hogy kezünkbe nyomtak nyolc skulót – arra nagyon vigyáztak. Három próbalövés, öt célzott. A cél ötven méterre volt… Már akkor is szemüveges voltam, esküszöm azt se láttam, melyik céltábla az enyém. Lelkesen puffogtattam. Szerintem csak az nem volt életveszélyben, aki mögöttem állt. Viszont a tag, aki beszedte a lőlapokat, a haverom volt. És láss csodát, a lőlapon világosan látszott, hogy kiválót lőttem. Ami két nap jutalomszabadságot ért.  Sose adták ki…

Azt viszont merem állítani, ha seprűvel, lapáttal, vödörrel, felmosóronggyal (a seregben közkeletű nevén: fókával) kellett volna megvívnunk a honvédő ütközeteket, nem akadt volna ellenfelünk. Egy takarítási vetélkedőben viszont, merész hadműveletekkel, mesteri „fókakezeléssel” simán beleszorítottuk volna a teljes NATO haderőt a La Manche csatornába.

Így mentek ott, akkoriban a dolgok. Lehet, hogy máshol máshogy volt, de én csak arról tudok beszámolni, amit maga tapasztaltam. Sunnyogáson, lógáson, simlizésen kívül mást nemigen tanultam. Piálni meg tudtam már azelőtt is…

Lehet, hogy a hely volt a hibás, meg persze én, de így volt.

Ezért muszáj mindig röhögnöm, mikor a korombeli hölgyek ábrándos szemekkel emlegetik a hadsereget, hogy ott rendre szoktatták a fiatal fiúkat. Ez kéne a maiaknak is! – szokták mondogatni.

Lehet, hogy kéne nekik valami, de az tuti, hogy nem olyan sereg, meg kiképzés, mint amilyenben nekem volt részem.

Ja és az öregebb katonák „szívatásairól” még nem is meséltem…

Részemről marha nagy csalódás volt az egész… Fizikailag sokkal könnyebb, mint amivel riogattak, de az töméntelen dőreség…

Kép: Fortapan 73531

Év: 1981

Orig: Mujzer Péter