A KGST-piac
Bizony mondám néktek, kedves feleim, hajdanában, danában, abban a korban, melyet olykor mindközönségesen az „Átkosnak” neveznek, létezett olyan intézmény, avagy szerződés a néhai szocialista országok között, melyet KGST-nek, Kölcsönös Gazdasági Szerződés Tanácsának neveztek.
Na, ez volt az, ami különösebben nem érdekelt minket, mert nem annyira foglalkoztunk politikával. Volt viszont egy piacfajta, melyet a fenti intézményről neveztek el. A KGST-piac. Ez, úgy nagyjából, a fene fontos politikai elképzelés leképződése volt a mindennapokra. Körülbelül arról szólt, hogy a csóróbb szocialista országok polgárai átrándultak a gazdagabbakba – főként hozzánk, elvégre mi voltunk a legvidámabb barakk -, és hozták a maguk kis motyóját. Telirakva mindenféle kurrens és kevésbé kurrens árucikkel, azzal a szándékkal, hogy itt jól elsózzák a készletüket és keresnek egy kis pénzt. Leginkább lengyelek, erdélyi magyarok és románok jeleskedtek ebben, mert arrafelé, akkoriban akkora volt a córesz, hogy ez a vicc járta:
„Mikor lát csontot egy lengyel kutya?
Ha nyílt törése van.”
Nem valami nagy humor, de passzolt a helyzethez.
Ezeken a KGST-piacokon úgy nagyjából mindent lehetett kapni, a sastolltól a malomkőig, azaz mindent, ami belefért egy útipoggyászba a vonaton érkezőknél, vagy a kocsi csomagtartójába, az autósoknál.
És az emberek kimentek a KGST-piacokra és vásároltak. A legtöbbször nem is pontos elhatározással, miszerint: „ezt és ezt akarok venni”, inkább „a körülnézünk és csak akad valami” mentalitás dominált. És valami mindig akadt. A hiánygazdaság „jóvoltából”, no meg azért, mert az embernek néha ellenállhatatlan késztetése támad, hogy megvegyen valami bóvlit.
Persze, nem csak hozzánk jöttek a népek, az áruk fordítva is áramolták, tőlünk, más országok KGST-piacaira. Vállalkozóbb szellemű honfitársaink legendákat meséltek arról, hogy mekkorákat lehet szakítani másutt ilyen egyszerű cikkekkel, mint a FA szappan, vagy a trapper farmer. De Románia irányába játszottak még a gyógyszerek is, vitték-vittük az erdélyi rokonoknak azokat a nálunk hétköznapinak számító bogyókat, amiket náluk egyszerűen nem lehetett kapni. Mint például a fogamzásgátló, de sok más tabletta is ilyen volt.
Hozzánk meg jött sok minden más, ami itt nem volt, vagy éppen jóval többe került. A KGST-piacokon a vásárlás mindig rizikós volt kicsit, mert ugyebár garancia nem volt a termékre és az sem volt száz százalék, hogy a vodka feliratú üvegben vodka van. Akadtak átverések, de túl sokra nem emlékszem. Persze, lehet, hogy ennek csak a feledékenységem az oka.
Néha egészen nagy marhaságokat is be lehetett szerezni. Emlékszem egyszer hosszan alkudoztam egy lengyel taggal egy szamurájkardra és már csaknem létre is jött a tranzakció, mikor felbukkant szép kedvesem és megvétózta az üzletet.
-Minek neked egy kard? – forszírozta – Még a konyhakéssel is mindig megvágod magad…
Az utóbbi pikírt megjegyzés ugyan nem fedte teljesen a valóságot, de egyébként teljesen igaza volt.
Ma már meglehetősen röhejesnek tetszenének azok az áruk, melyek ott cseréltek, de akkoriban némelyik még nagy számnak számított. Hja, a hiánygazdaság!
A hatóság meg tűrte. Nem támogatta, de tűrte. Tán hangulatjavító intézkedés gyanánt néztek félre időnként a vámosok és a rendőrök, tán mert ezzel a féllegális kereskedelemmel akartak megoldani bizonyos export-import problémákat, a bánat tudja.
De akkoriban ez senkit nem is érdekelt. A lényeg az volt, hogy ki lehetett menni a piacra bámészkodni meg vásárolni. Lehet, hogy csak így utólag magyarázom bele, de mintha szabadabbnak éreztük volna magunkat eme egyszerű tevékenységektől.
Tán így is volt…
Kép: Budapest, XI. kerület, Etele tér, KGST-piac
Fortepan 76176
Év: 1990
Orig: Erdei Katalin
