Ketten ülnek a padon. Az anyóka régi, megsárgult füzetet lapozgat.

- És volt a Mari… - mondja.

- Nem volt. - szögezi le szilárdan az öregúr. – A Mari aztán nem. Nincs annyi pálinka…

- De az a dög Eta, az igenis volt! – csattan fel a nénike. – Itt áll, feketén, fehéren!

- Nem volt – ismétli az öregúr higgadtan. – Az olyan csúf volt, hogy ha a Lánchídnál belemosolygott a Dunába, Paksig kidöglöttek a halak.

- Persze! – csattan fel a nénike. – Mindegyikre ezt mondod! De a Jalováczné igenis volt!

- Pont a Jalováczné? Annak még a lépcsőházban is csak udvariasságból köszöntem… Még látni se szerettem, nem hogy…

- Tudom én, amit tudok! És fel is írtam mindent, hogy el ne felejtsem!

- Gondolom, akkor a Kulhaneket is felírtad…

- A Kulhaneket?

- Aki annyit legyeskedett körülötted az irodában. Meg a Hertelendyt. A hentest. Aki mindig olyan bőven mérte neked a legszebb húsokat.

- Ne már! Még, hogy a kövér Hertelendy…

- És a Tóth? Minden húsvét hétfőn ő volt az első locsolód!

- Mert a szomszéd lakásban lakott!

- A fiával! Aki csak úgy meregette rád a szemét!

- Mit csináljon egy kamasz fiú?! A fiam lehetett volna!

- De nem az volt.

- Tóth-lányról bezzeg most nem beszélsz! De akkoriban más se ment, mint Icuka így, Icuka úgy!

- Nem mondom, az helyre kis fehérnép volt. De a vőlegénye, a bokszoló, letörte volna a derekam, ha…

- Azt kellett volna! Letörni a derekad!

- Talán a tiédet!

Ezen elgondolkodnak.

Aztán halkan megszólal az apóka:

- A fene essen bele! Olyan gyönyörű nő voltál, hogy…

- Te meg olyan snájdig legény – érzékenyül el az anyóka.

És ülnek tovább a padon. Egymás mellett.

Kép: Fortepan 30330

Év: 1966

Orig: Urbán Tamás