A nyári szünetben, mint mindig, most is dolgoztam, diákmunkán, a TSZ-ben. Jó volt a társaság, mint fiatalok, mindig vidámak voltunk, a munka meg sem kottyant. S vártuk az iskolakezdést, mert mi még örültünk az iskolának. Szerettem tanulni, bár anyám mindig azt mondta: olyan hülye vagy fiam, semmire sem viszed az életben.

Most jobban elgondolkoztam ezen a mondatán. Igen, vége a szünidőnek, és azután mi lesz. Hol találok másik gimnáziumot? Hogyan tovább???

Egy este, megtalálta a megoldást. Az újságban talált egy hirdetést, hogy Szegeden a Textilművekbe szövő-fonó ipari tanulókat vesznek fel.

Valami fogalmam volt erről a gyárról, mert apám is építette, amikor a TSZ-ből toboroztak munkásokat. Szegény, ha akkor már tudta volna, hogy nekem is építi…

De nem sok kedvem volt ipari tanulónak menni. Mi lesz a gimnáziummal, mikor és hol fogok továbbtanulni. Kétségbe voltam esve. Anyám hajthatatlan volt.

Szakma lesz a kezedben, és kész!

Augusztus utolsó napján mentünk be Szegedre, bár kollégiumi szállást még nem kaptunk, mert azt még akkor építették, így albérletet kellett volna keresni, ám apámnak eszébe jutott, hogy a testvérének a lánya Szegeden lakik, és hátha addig tudnak szállást adni, amíg nem lesz férőhely a kollégiumban.

Ott ragadtam náluk egy jó ideig. Kicsit messze volt a gyártól, de miután már kezdtem bejárni a várost, tudtam közlekedni is.

Valami öt osztály indult abban az évben, s egy éves képzést kaptunk. Én a szövő szakmába kerültem. Három nap iskola, három nap munka. Leginkább iskolába jártam volna mind a hat nap. Mert akkor még nem volt szabad szombat, sőt még szombat este 10 óráig tartott a délutáni műszak.

A szövőgépek zakatolását sehogyan sem akartam megszokni. Monoton, és nem tudsz senkihez sem szólni. De egy idő után megtanultam szájról olvasni. Ma is tudok, ami az időskori süketségemhez jól jön. Csak az volt a baj, hogy leginkább a művezetők káromkodását kellett leolvasnom, mert azok olyan Istenesen tudtak ám káromkodni, hogy ha kétszáz évig élek, akkor sem fogom megtanulni. Bár nem is akarom. Utáltam, ha valaki trágárul beszélt. Ma sem szeretem.

Érdekes volt azért a munka. A zajt kivéve, rengeteg dolgot megszerettem, megszoktam, megtanultam, s mindezt egy év alatt.

Az ebédet nagyon olcsón kaptuk, fél évig 50 fillér volt, fél év után 1 ft. Nagyon jól jártunk ezzel, mert a kollégiumban, ha lehetőség volt is, nem igen főzőcskéztünk. Később az albérletekben meg nem is volt lehetőség arra. Minden albérletben őrületes szigor és vasfegyelem volt.

Szóval kihasználtunk minden lehetőséget, amit lehetett. Mint inasoknak, kék babos kendővel kellett bekötni a fejünket, a már dolgozóknak piros babos kendőjük volt. Három-négy lány összebarátkoztunk, s együtt jártunk ebédelni.

Egy alaklommal egy nagyon idős úr ült közénk az ebédnél, és faggatni kezdett, hogy érezzük magunkat. Persze, mi mindent elmondtunk, mi az, ami jó, mi az, ami nem tetszik, s ez rendszeres volt. Bemutatkozott, és azt mondta, csak hívjuk János bácsinak.

Én voltam legtöbbször a hangadó, és mindent elmondtam, ami a szívemet nyomta. S aztán felbátorodtak a többiek is.

Egy délután, műszak után hívatott az egyik művezető a mesteri irodába. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat tőlem. Csupán annyit kérdezett:

- Magának rokona az igazgató?

- Nem rokonom, nem is ismerem az igazgatót.

- Dehogynem-, mondta mérgesen-, mindennap vele ebédel, a többi inas lánnyal együtt.

- Ja, a János bácsi? - ocsúdtam fel…

- Hogy hogy János bácsi, ő az IGAZGATÓ-, mondta nyomatékosan.

Akkor esett le, hogy tényleg az igazgató volt, „inkognitóban”, s amit elmondtunk, nem éppen hízelgő volt egyes művezetőkre nézve.

De sajnos nem ez volt életem utolsó baklövése…

Aztán letelt az egy év, annak rendje-módja szerint levizsgáztunk, megcsináltuk a kötelező gyakorlatot, s boldogan, KITŰNŐ bizonyítvánnyal utazhattam haza, egy hónap szünetre.

1967. augusztus 11-én felszabadultam. Akkor így mondták, hogy az inasok felszabadultak. Szövőipari szakmunkás lettem.

(Részlet Kurunczi Mária „A dobpergés elmarad” című regényéből)

Kép: Fortepan 76110

Év: 1987

Orig: Erdei Katalin