„Ahogyan a mai fiatalok kihasználják a szüleiket, azért azt mi nem mertük volna megcsinálni. Követelőztök? Mire fel, gyerekek? Mit tesztek az asztalra? Hazudni profin tudtok. Tízesével buktok az iskolában, boldogtalanok vagytok. Csak a menő tárgyakat és a divatos ruhákat követelitek a szüleitektől. Otthon eljátsszátok a mintagyereket, és közben hátba támadjátok az ősöket, ha nem kaptok meg valamit? Szinte minden tíz év felettinek mobiltelefon kell, meg pléjsztésön?”

Mikor a fenti sorokat olvastam, határozottam úgy éreztem, hogy visszautaztam az időben, úgy nagyjából a mohácsi vész idejére, boldogult kamaszkoromba. Csak az utolsó mondatnál jöttem rá, hogy mégse. Mert akkor még nem volt se mobil, se pléjsztésön. Viszont már akkor is voltak derék, öntudatos felnőttek, akik a jobbik esetben aggódtak értünk, a rosszabbikban pedig… Valami olyan süketséget eregettek, mint idézet tulajdonosa. Aki – feltehetően – volt egyszer fiatal. Ez biztos, mindenféle biológiai és fizikai törvények folytán muszáj ahhoz először kamasznak lenni, hogy később az ember lehessen felnőtt. Esetleg öreg. Mert még az is előfordulhat az életben…

Emlékszem, mennyit emlegették annak idején a generációs ellentéteket! És meg is akarták oldani a problémát. A felnőttek. Mi nem annyira, mert biztosak voltunk benne, hogy ez a probléma nem is létezik. Csak egyszerűen fafejek az idősebbek. Akik előbb-utóbb úgyis kihalnak, mint a dinoszauruszok s jő helyükbe a mi győztes és bölcs nemzedékünk. És szép lesz majd a világ!

Csak megjegyzésként: mondhatom, marha szép lett.

Úgy hiszem, a szenilitás veleszületett tulajdonsága minden embernek. Vagy legalábbis a kedvenc hobbija. Ugyanis az első adandó alkalommal elkezd megfeledkezni arról, hogy ő milyen is volt, honnan indult el. Ez még tán nem is lenne akkora baj, az viszont már jóval súlyosabb fennforgás, hogy dühöng, miért nem olyanok az ifjoncok, mint ő szeretné.

Elárulom a nagy titkot: a gyerekek – általában – olyanok, amilyenné nevelik, neveljük őket. Vagy amilyenné hagyjuk, hogy nevelődjenek. És passz. A többi csak süket duma, siránkozás, meg botránkozás. Ez utóbbira meg rá is játszanak az ebadta kölykei, emlékszem a saját kamaszkoromból, mikor baromi hangos punk zenekaroknak saját agyból írogattam, roppant felháborító szövegeket a számokhoz.

Arra is emlékszem, hogy kikönyörögtük az akkor méregdrágának számító farmercuccokat a szülőktől. Arra is, mikor nagyon kellett a drága kazettás magnó. Mert persze, mi nem a tárgyak bűvöletében éltünk…

Arra is emlékszem, hogy mintagyerek, kitűnő tanuló három barátnőm úgy berúgott osztálykiránduláson, hogy elegánsan összehányták a szobájukat. Most megbecsült családanyák, mindenféle csinos diplomákkal, sikeres karrierrel. Jé!

Megértem, ha valakinél kicsapja a biztosítékot az ifjabb nemzedék. Lestrapált, fáradt és mikor összedőlne kicsit pihenni, hát jön az a rémes kölyök, a hülye frizurájával és csak baj van vele. Ilyenkor kell sürgős szerelésbe fogni és kicserélni a biztosítékot, esetleg megpatkolni. Ahogy a mi szüleink is tették. Megpróbálni a topon lenni, ha nagyon nehéz is.

De lehet hagyni is az egészet a francba. Aztán meg nagyokat sóhajtozni, hogy mivé lett a világ és benne a fiatalok. Mert persze nem mi tehetünk róla. Mi már akkor is abszolút ártatlanok voltunk, mikor a végletekig felhúztuk a szüleinket valamelyik lökött ötletünkkel.

Eddig jutottam, merengésemben, míg rájöttem hol a hézag. Ugyanott, mint nemzedékem legtöbb tagjának a számítógépekkel. Meg kéne tanulni kezelni őket. Nap, mint nap találkozom azzal, hogy a kedves felhasználó hőbörög, hogy mennyi gond van a géppel, amit mellesleg munkaköri kötelessége lenne kezelni. De hát, ő miért tanulja ezt meg!? Ez érthetetlen és hülyeség!

Tudom, sántít a hasonlat. A gyerek nem gép. Sokkal rosszabb annál. Gyerek. Pont olyan, mint mi voltunk valaha. Pont úgy keresi a helyét, mint mi, annak idején. Meg néha még most is.

A mai bejegyzés címét egy remek, a hatvanas években készült filmtől kölcsönöztem. Már akkor is fennforgott ez a kérdés, a szüleim ifjúsága idején. És ha valaki veszi a fáradtságot, utána keres, remekül szórakozhat azon, hogy mekkorákat aggódtak az ógörög bölcsek az ifjúság romlottságán…

S lám, hova jutottunk…

Kép: Egy kocka az Ezek a fiatalok című 1967-es Filmből. (Koncz Zsuzsa és az Omega.)

Ezek a fiatalok - 1967
Rendezte: Banovich Tamás
Forgatókönyv: Banovich Tamás, Abody Béla
Operatőr: Vagyóczky Tibor
Zene: Schöck Ottó, Szörényi Levente, Illés Lajos, Sztevanovity Zorán
Dalszöveg: Bródy János, Sztevanovity Dusán
Vágó: Farkas Zoltán