- Te tudod, én milyen konzervatív ember vagyok – mondta Ürdüngen Szvetozár, miközben otthonosan kiszolgálta magát a hűtőmből, kiemelve egyet a külön a számára rendszeresített, borzalmasan gyümölcsízesítésű sörök közül.

Ezt először hallottam tőle. Hogy valaki félévszázados ismeretség után is tudjon meglepetéseket szerezni!

- Mindig ragaszkodtam a régi, szép magyar hagyományokhoz és lelkesen kiszolgáltam az éppen aktuális rendszert. Mikor, melyiket. Ahogy kell. Hagyományosan. Már a nagyapám is kisnyilasból avanzsált kommunista párttitkárrá! De most… Nem értem! – csóválta a fejét.

- Mi a fennforgás? Könnyíts a lelkeden! – tettem hozzá, mint botcsinálta pszichológus. Azt persze már nem tettem hozzá: „Van azon elég teher”. Mert ez így színigaz. De minek mondani? Gázoljak a lelkébe, mikor amúgy is piszkosul maga alatt van?

- Szakított velem az én drágaságom! – nyögte és jelentőset húzott a sörös dobozából.

- Ezt, mondjuk, meg tudom érteni – vigasztaltam. – Ronda is vagy, ostoba is, de legalább becstelen. Rólad lehetne megmintázni az életrevalóság szobrát!

- Egyszerűn kirúgott – kesergett tovább. – Tudod ő mindig lelkesen beszélt a szólás és a szellem szabadságáról. És ennek dőltem be én, marha!

- Mármint minek? – kérdém, mert nem láttam tisztán az összefüggést a szellem szabadsága és a szakítás között.

- A szabadelvűségnek! Tudod, én naiv gyerek vagyok. Elhittem a drágámnak, hogy mindenki gondolhat és mondhat mindent szabadon. Ezért aztán nem is játszottam meg magam előtte, úgy ahogy mások előtt szoktam. A valódi nézeteimet fejtegettem neki!

- Miért, neked vannak olyanok? – okozott újabb meglepetést. - Nem csak a zsé a lényeg?

- Persze, hogy vannak! De nem tartoznak rád! Neki se kellet volna elmondanom…

- Mit is? – érdeklődtem, mert már kezdte furdalni oldalamat a kíváncsiság. Ennyi idő után végre megtudhatom, miket forgat a fejében!

- Az mindegy! – utasította el hevesen érdeklődésemet. – A lényeg és egyben ez az én tragédiám oka is: nem mindenről gondoltam ugyanazt, mint ő.

- És ez miért baj?

- Na, hallod! – magyarázta. -  Egy igazhitű szerint mindenki szabadon gondolhat bármit. Már feltéve, ha ugyanazt gondolja, mint ő. Szabadon mondhat bármit, ha azt mondja, amit elvárnak tőle. Na, de ha ilyen! Akkor aztán mondani kell!

- És te voltál olyan ronda hímsoviniszta kandisznó, hogy akadt valami önálló gondolatod? Neked? Akinek sosem szokott!?

- Egyszer engedem el magam és ez lett belőle! Látod, hogy mégiscsak nekem van igazam? – háborgott. -  Folyamatosan hazudni kell, csalni és szerepet játszani! Most mihez kezdjek? Nélküle!

- Semmihez – higgasztottam le - a párosotokban mindig is ő képviselte az észt. Te olyan sötét vagy, hogy éhen halsz a nyitott hűtőszekrény mellett. Ezért akkor jársz el a leghelyesebben… Milyen virágot szeret a te drágaságod?

- Csakis a vörös rózsát!

- Akkor beszerzel egy marha nagy csokor vörös rózsát és színe elé járulva töredelmesen bocsánatot kérsz, hogy be voltál rúgva.

- De én nem voltam…

- Ne beszélj bele! Mész és elmondod, hogy egy haveroddal piáltál – nem velem, azt úgyse hinné el – és mivel nem szoktál hozzá, mert te sosem iszol, ezúttal nagyon megártott. Azt se tudod, hogy miket beszéltél.

- És erre megbocsájt? Ha azt hazudom, hogy berúgtam?

- Naná! Még mindig jobb, ha szeretett férfi egy kicsit kirúg a hámból, mintha gondolkodik!

Kép: Fortepan 28502 (Részlet)
Évszám: 1939
Orig: Fortepan