Régen az ilyeneket ledobták a Tajgetoszról,– mondta ismerősöm, akivel a buszon beszélgettünk. Miután megtudta, hol dolgozom, elszörnyülködött, majd tovább folytatta:

- Én bizony nem bírnám ki, felfordulna a gyomrom…- egy ideig nem szóltunk egymáshoz, megállt a busz, leszállt, integetett…

Továbbutaztam, s visszagondoltam arra az első napra, amikor megláttam a nyolc fogyatékos gyereket. Alig bírtam visszatartani könnyeim.

Akkor is erős leszek! Biztattam magam, bár ez csak félig sikerült. Hazafelé menet már fojtogatott a sírás

Odahaza tetőzött szomorúságom, jól kibőgtem magam, s másnap reggel újra megpróbálom… megpróbálom… megpróbálom – mondogattam magamban.

Az ajtón belépve elcsukló hangon köszöntem kolléganőimnek. Ugyancsak halkan köszöntek vissza.

Elkezdődött a műszak.

Egy anyuka mosolyogva, nagy hangon köszönve babakocsival tolta be a szobába tízenegyéves kisfiát. A gyerek fülig érő szájjal vigyorgott, s mindössze egy hang jött ki a torkán…ö…ö…ö.

Azután letették a szőnyegre. Anyuka még néhány jó tanácsot adott a gondozónőnek, s elköszönt.

- Milyen hosszú négy óra lesz! – sóhajtottam, és hajtogatni kezdtem a kistakarókat, ne kelljen a gyerekre nézni, aki ült a szőnyegen, előre- hátra ringott, s egyre hangosabban ő- zött.

Később sorra hozták be a gyerekeket, hasonló korúak, hasonló állapotban. Feltűnő volt köztük egy majdnem kopasz gyerek. Szemei rám meredtek, mintha azt mondaná: - Nézz már ide!

Megsimogattam buksi fejét. Előtte azt hittem, végigfut a hideg a hátamon, ha hozzáérek, de nem éreztem semmi ilyet. Leültem mellé a szőnyegre – játékokat adogattam a kezébe. Forgatta, eldobta. Újra a kezébe adtam. Aztán belekapaszkodott a ruhámba, feltérdelt s térden csúszva elment az asztalig, majd vissza. Szemei egy pontra révedtek, úgy tűnt, nem lát.

Később megtudtam, tényleg nem lát, nem beszél és nem is jár.

Istenem, mért teszed ezt ártatlan gyerekekkel!- pöröltem esti imámban, de nem kaptam választ.

Kaptam viszont erőt, sok-sok erőt!

Ha a tizenkét éves lány lecsúszik a tolókocsiban, felsegítem, s amikor már négyszer, ötször csúszik le, látszik, hogy élvezi, akkor biztatom:

- Csússz vissza! - Vigyorog rám, fejét ingatja, majd megszorítja a kezem, mégis nekiindul, s egy kis segítséggel visszaül.

Hozom az ebédet, amikor beköszönök, a gyerek félig feláll, s térdelve a konyhába araszol, leül a helyére. Néha sikerül, máskor melléül. Véletlen, vagy akarattal? Nem tudom. Rám néz nagy szemekkel, s kezemet odahúzva megfogja a kanalat, és enni kezd. Amikor befejezi, belém kapaszkodik, feltérdel, visszacsúszik a szobába, leül egy sarokba, s dúdol.

Melléülök, cibálja a ruhámat, úgy tűnik, ez megnyugtatja, majd tapsolni kezd, s elégedetten vigyorog.

Majdnem kopasz fejét megsimogatom – s elfelejtem ismerősöm, s azt, hogy hol is van a Tajgetosz!?

Kép: Fortepan 31737
Évszám: 1902
képszám:
Orig: Fodor István
Megjegyzés: A kép csak illusztráció.