…meg a telefonom is. De lassan a hűtő és mosógép is leköröz. Mert ez egy ilyen világ.

Mert ez egy ilyen ország. Mert félni kell attól, hogy „okos” személyi igazolványunk túl sok adatot tartalmaz. És jaj, ki fog azok közt matatni!?

Mondok egy mesét. Csak az a kár, hogy ez valóság. A mese Észtországban játszódik, ahol – nem mellesleg – 100% a wi-fi lefedettség és az internethez való hozzáférés alapjogként rögzítve van az alkotmányban. Ahol már rég egyetlen kártyával mászkál a polgár és azon van minden adata.

És a derék észt polgár háziorvosának egy szép napon eszébe jut: „Utánanézek, vajon mennyi lakbért is fizet az én betegem?”

És lőn. Bár ehhez az információhoz nincs joga, különféle trükkökkel csak kitudja, mennyiért lakik a páciens. Amiről a páciens perceken belül tudomást szerez, mert értesítést kap, ki és milyen adatát macerálja.

Hoppá! Ehhez semmi köze – állapítja meg jó polgárunk és postafordultával már jelenti is az illetéktelen hozzáférést a rendőrségen. A postafordulta meg egy igen gyors dolog, ezt mindenki tudja, aki írt, vagy kapott már e-mailt. A hatóság meg hasonló tempóban érdeklődik a kis kíváncsinál, hogy mi a búbánatos köze van mások személyes adataihoz. És már pörög is át az ügy a bíróságra. Ami majd kemény ítélet fog hozni, mert nem tréfadolog megsérteni a polgár adatainak biztonságát.

Mint már írtam: ez a valóság. Ez ugyanis a XXI. század. Amikor ilyen csodás dolgok eshetnek meg. És erre már nem lehet legyinteni, hogy persze, a „nagyon fejlett” Nyugaton, mert Észtország igencsak keletre esik tőlünk, mint a volt Szovjetunió egyik utódállama.

Nem akarok más helyektől hanyatt esni. Hogy ott mennyivel jobb! Meg mennyivel gazdagabbak! És ilyenkor szokott az jönni: „Sajnos, mi….”, meg: „Nálunk ezt úgyse lehet…”

Nem, tényleg nem lehet. Mert a kutya se akarja. Mert majd’ mindenki fél tőle. Mert köztudott, hogy az informatika az ördögtől való.

Mert amíg egy – és most teljesen mindegy milyen – intézményben az odatévedő emberek adatainak rögzítése úgy történik, hogy nyomtatnak egy csomó űrlapot. Azokat kitöltik kézzel – jól vagy rosszul, olvashatóan vagy nem. Aztán majd gépre visszük! Mert a továbbküldéshez arra van szükség…

Önként és dalolva ajánlottam fel: odaülök egy nyomorult géppel – nem sok melóról volt szó – és rögtön bepötyögöm az adatokat. Pedig nem vagyok se adminisztrátor, se titkárnő.

De az úgy nem jó - közölték. Nem így szoktuk! És papírok is kellenek, ha vissza akarunk keresni valamit.

Azt hittem, lefejelem a betont. Mert az teljesen világos, így a XXI. században, hogy poros papírokat silabizálva kell gyorsan és hatékonyan adatokat keresni…

És ezzel már el is jutottunk a lényeghez. XIX. századi gondolkodással akarunk boldogulni a XXI. században. Azért nem XX. századi gondolkodást írtam, mert a gépi adatfeldolgozás a XX. század találmánya. És mindenki marhára meglepődik, hogy nem megy… Hogy szépen lassan lemaradunk a világtól.

Mi, magyarok, szeretünk azzal büszkélkedni, hogy micsoda tudósokat adtunk a világnak! Micsoda okos nép vagyunk.

Csak épp ez utóbbi nem igaz. Mert Neumann János és Kemény János nemzete büszke digitális analfabétákból áll. Akik nem röstellik hirdetni: Nem értem! Nem tudom megtanulni! Ez csak a fiataloknak való, úgyis folyton nyomkodják a telefonjukat!

És így akar felemelkedni a nemzet?

Valami Petőfi Dezső – vagy Tihamér? Nem találom a sok papírt között a nevét – írta:

"Tán a tudománynak éljek?
A tudósok mind szegények.
Nem írok, nem olvasok.
Én magyar nemes vagyok!"

Mert, sajnos, ebben az értelemben a „nemesek” országa lettünk.

És a végére még:

Sok szó esik az elektronikus aláírás bevezetéséről is. Melynek hitelességét – természetesen, a szép magyar hagyományoknak megfelelően, aláírt és lehetőleg több helyen lepecsételt papírral kell majd igazolni…

Mert ez nálunk így megy.

A Darwin-díjasok gyülekezetében…