Ki tudja már mióta élt az utcán. Összemosódott benne idő, s történelem. Ez a rendszer tudta csak igazán írni a történelmet. Ám ezen a reggelen furcsán kék volt az ég, és a nap is másképpen sütött, mint tegnap. Mintha valami áramütés érte volna. Nem tudta mire vélni, de érezte, hogy ma valami történni fog. Eljátszadozott a gondolattal, hogy valami nagy- nagy adakozás, vagy netán gyémánt pottyan a kalapba…

Aztán elindult nagy reményben, tényleg ki tudja, mi történik ma?

Csak gyűlt az aprópénz a kalapban, sem több, sem kevesebb, mint más napokon. Már- már azt hitte csak ő érzett valami titokzatos dolgot a mai napban, amikor megjelent egy fiatal lány. Ha nem lenne ilyen szakadt, biztosan udvarolhatna neki, de így még a halvány remény sem maradt.

Aztán a lány egyre csak közeledett, lassan, mint a mozik filmvásznain a lassított felvételeken. Tényleg már hány éve is, hogy nem volt sem moziban, sem színházban, pedig igencsak szeretett oda járni.

A lány egyre csak közeledett, ahogy közelebb ért látta rajta, hogy nem is olyan fiatal, talán az ő korosztályához tartozik.

Lehajolt a kalaphoz, s beleejtett egy papírdarabot. Csak egy PAPÍRDARABOT. Újra elfogta a keserűség, már pénzt sem adnak a szegény koldusnak. Biztosan ez a lány is csak megcsúfolja a koldusréteget. Egy papírdarabot, ez felháborító!

Már nagyon fázott, elindult valami meleg fedél felé. A sarki kocsma mindig megtelt ilyen melegedőkkel.

A kocsmárosnak még jó szíve volt, nem dobta ki őket soha, csak az volt a kérése, ne csináljanak botrányt, húzzák meg magukat a sarokba. Néha még egy - egy fröccsöt is adott nekik, cserébe segíteni kellett a sörös rekeszeket betalicskázni a raktárba. Azokon a napokon mindig boldog volt, érezte, hogy hasznára van mégis a társadalomnak.

Szóval most is a kocsma felé vette az irányt. Leült szokás szerint a sarokba. A kocsmáros széles mosollyal hozta felé a fröccsöt, s megint be kellett tolnia néhány sörös rekeszt. Nem igen volt vendég, így hát leült mellé, s megkérdezte, mi újság az utcán?

Itt az alkalom, hogy megmutassa, hova is süllyedt az emberiség, már pénz helyett csak egy papír fecnit dobnak a koldus kalapjába.

A kocsmáros elővette szemüvegét, nézte, forgatta a papír fecnit, majd felkiált

- Te öreg, tudod mi ez? Ez egy színházjegy.

- Na és mit kezdjek vele, ilyen ruhában be sem engednek oda.

- Semmit se gondolj ezzel, adok én neked egy öltönyt, én már úgyis kihíztam, de ahogy látom, te még beleférsz.

- Na és mit kell érte tennem?

- Majd vasárnap segítesz záráskor rendbe tenni a kocsmát, mert épp készülünk az ünnepségre. Na, benne vagy?

Hümmögött a koldus, és nem akarta sehogyan sem elhinni, hogy ilyen szerencse érte, s közben mennyi problémával is jár egy ilyen színházi kirándulás.

Sorba rendet rakott a kocsma raktárában, s a kocsmáros betessékelte a fürdőszobába. Megfürdött, megborotválkozott, s felvette a kapott öltönyt

Illegett még egy darabig a tükör előtt, nem akart tetszeni magának, olyan furcsán puccosan érezte magát. Mióta is nem volt rajta ilyen szép ruha.

Aztán elindult. Még jó, hogy tudta hol van a színház. Az előcsarnokban ődöngött, mint mások. Sikerült elvegyülni a tömegbe, senki sem figyelt rá. Olyannyira megszokta a megvető pillantásokat, hogy most az volt furcsa, hogy senki sem nézett rá.

Egyszer csak megjelent a lány, tanácstalanul nézett körbe az előcsarnokba, és feléje tartott. Izgatott lett.

- Azt hittem nem jössz el – mondta a lány.

- Már mért ne jönnék el? – kérdezett vissza.

Becsengettek, elfoglalták helyüket. A zenekari árokban már hangoltak a zenészek. Ennek is egyfajta varázsa volt. Régen, amikor még gyakran járt színházba, mindig korábban ment be, hogy hallgassa ezt a hangolást.

A csillárt is kicserélték, - nézett végig a szép csillogó óriáson. A mennyezeti freskók is egyre közelebb jöttek hozzá, s hirtelen felidéződött a múlt…

- Holnap színházi világnap – szólt a lány.

- Igen tudom, még nem felejtettem el.

Ekkor kezdett gyanús lenni neki a mai nap, s felderengett a múlt:

- Kati, te vagy az?

- Igen – mondta könnyek között a lány.

- Hogy találtál meg?

- Nem volt nehéz, hiszen nap, mint nap láttalak az utcán, és nagyon rossz volt látni téged.

- Ha akkor feleségül veszlek, ma biztosan nem tartottam volna itt…

Nem beszélhettek többet, mert elhalványultak a fények, és elkezdődött az előadás. Csend volt, a szívében is, a nézőtéren is.

Színház után beültek egy étterembe. A koldus fizetett. Ma éppen annyit kapott a kalapba, hogy meg tudta hívni régi barátnőjét. Hány év is telt el?

Már nem tudta, talán a gyerekeik is felnőttek lennének, ha elveszi akkor. Mosolyogva fogta meg a lány kezét:

-  Ha akkor feleségül veszlek…és sírni kezdett

-   Ne legyen ha akkor, ha gondolod most sem késő!

-   Hozzám jönnél feleségül?

-    Igen – mondta halkan a lány.

A vacsora után elindultak a lány lakásába, nem is volt olyan messze. A házhoz egy kis kocsma is tartozott.

-    Itt fogsz dolgozni – mondta a lány

-  Valaki csípjen meg! - kiáltott fel hangosan a koldus. Ennyi  jó nem történhet egy napon.

Jó néhány hét telt el. Közben a lakodalmat is megtartották. A koldus derekasan dolgozott, nem lehetett panasz rá. Ám ereje egyre csökkent. S az sem igen tetszett neki, hogy újdonsült felesége két felnőtt fia állandóan egzecéroztatta, figyelte minden mozdulatát, szóval nem bíztak benne.

Ahogy csak lehetett, egyre jobban ugráltatták.

Aztán egy napon annyira beteg lett, hogy kórházba került.

Volt ideje gondolkodni, hogy mivel érdemelte ki ezt. Egy kis jóért mennyi elszenvedett rossz perccel kell fizetni!

S ott a kórházi ágyon visszasírta koldus mivoltát.

Kép: Erdély, Kolozsvár, a Farkas utcai református templom nyugati kapuja. (részlet)
Évszám: 1940
Fortepan 83904
Orig: Ebner