Új lány jött a kertészetbe, először mindenki kíváncsian várta, aztán, amikor megérkezett szinte mindenki elfordult tőle. Az öltözőben zárni kezdték a szekrényeket, amik azelőtt tárva-nyitva voltak, és ha a lány megjelent még a pusmogást is abbahagyták.

Gyakran mentünk együtt haza a villamoson, ő is arra lakott, amerre én, így sokat beszélgettünk. Egy nap alig szólt hozzám, könnyes volt a szeme.

- Mi bánt? - kérdeztem. Először nem akart beszélni, de aztán megeredt.

- Az a baj, hogy én cigány vagyok.

- Ez mért lenne baj, - kérdeztem. Alig látszott rajta, hogy cigány, és eddig azt bizonyította, hogy semmivel sem rosszabb a többieknél. Szorgalmasan dolgozott, néha, ha nem vette észre, hogy nézem, még a virágokhoz is beszélt. Rendben hagyott mindent maga után, és a világért sem nyúlt volna a máséhoz, de most úgy érezte, betelt a pohár. Megalázónak tartotta, hogy ha megjelenik, mindenki eltűnik előle, és látta az óvatosságukat, semmit kint nem hagytak az öltözőbe, nehogy ellopja. Ez fájt a leginkább. Elmesélte, Erdélyből jöttek át, apja itt kapott jól fizető állást, és ő is szeretné folytatni a tanulmányait, két évet végzett csak el a gimnáziumból, s ha lesz alkalma, itt folytatja. Megígértem neki, hogy segítek ebben. El is vittem a gimnáziumba, ahol ősszel meg is kezdte tanulmányait.

Egyik reggel nem jött dolgozni. Akkor még nem tudtam, mi történt vele, de a lányok az öltözőben rögtön nekem estek, hogy bizony megunta a „barátnőm" a munkát, mert a cigány az cigány marad, az nem dolgozik, ha nem muszáj neki, biztosan jobb lehetőséget talált… mondták, s közben gúnyosan röhögtek.

Dühösen csaptam az asztalra:

- Vegyétek tudomásul, Lucia nagyon is rendes lány, és hiába zárjátok előle a szekrényeket, mert ő soha nem nyúlna senki holmijához… ám ők röhögve elviharzottak.

Én egymagam dolgoztam egész nap, s szinte minden kapavágásban ott volt a hiánya. Nem tudom, mi történhetett vele, de elhatároztam, munka után elmegyek hozzá, és meg tudom mi lett vele.

Az ebédidőben nagyon levertek voltak a lányok, mint megtudtam, egyikőjüknek eltűnt a karórája és a karkötője. Tanácstalanul álltunk az eset előtt, hiszen itt soha nem tűnt még el semmi.

A lányok még azt is megkockáztatták, hogy akár Lucia is lehetett, mert amíg ők dolgoztak, bárki bejöhetett a hátsó kapun is, és elvihette, s most már nem mer visszajönni dolgozni, nehogy gyanúba keveredjen. Neki volt helyismerete.

Szomorúan dolgoztam egész délután. Nem mondom egy pillanatra nekem is bevillant ennek a képtelen dolognak a lehetősége, de próbáltam elhessegetni, hiszen ez lehetetlen, Lucia nem az a lány.

Délután elmentem Luciához. Nem volt otthon. Megijedtem, talán visszament Erdélybe… vagy új lakásba költözött? Ha így is lenne, nekem biztosan megmondja, hiszen a barátnője voltam.

Épp el akartam indulni, amikor a szomszéd ablakból egy idős asszony megkérdezte, kit keresek?

Elmondta, Lucia a kórházban van, az éjszak rosszul lett, és a mentő bevitte.

Elmentem a kórházba. Lucia nagyon megörült, amikor meglátott, már bírt mosolyogni is. Elmondta, hogy már régóta epilepsziás, de mostanában már nem volt semmi baja, ám ezek a munkahelyi események megviselték, és előjött a betegsége. Ekkor elmeséltem neki, ma mi történt a kertészetben, a lányok mennyire ki vannak borulva.

Lucia csak annyit mondott. Biztosan meg lesz a karóra is meg a karkötő is.

Másnap reggel korábban akartam bemenni, hogy szétnézzek az öltözőben, lehet, hogy meg van valahol, leesve, beesve valahová.

Amikor benyitottam, már két lány ott volt, és éppen arról beszéltek, hogy a fürdőben a mosdó szélén megtalálták a karkötőt is, meg a karórát is, és elnézést kértek tőlem, amiért megvádolták a barátnőmet.

Kép: Budapest, V. kerület, virágágyás a Kossuth Lajos utca - Károly (akkor Tanács) körút sarkánál.
Fortepan 100866
Évszám: 1968
Orig: Erdei Katalin