Időben érkeztem a találkozóra a Fontos Emberrel, pedig nem volt egyszerű bejutni az ultramodern irodaházba. Miközben átküzdöttem magam a különféle recepciókon, varázsszóra nyíló ajtókon, azon törtem a fejem, tán egyszerűbb lett volna egy állig felfegyverzett kommandós osztag társaságában érkezni, ahogy az akciófilmekben szokás. Ajtókat berobbantani, meg hasonlók.

Holott nem is holmi jól őrzött kormányfőhöz igyekeztem, csak egy, ideiglenesen Magyarországon állomásozó külhoni cég középvezetőjéhez. A nem annyira rövid úton bőven volt időm elbámészkodni a sürgés-forgáson, pörgésen.

Ja, kérem!  Ez a hatékonyság! (Mondjuk lövésem sincs, mitől hatékony az, ha egy sereg ember a 21. században papírokkal a kezében rohangál és közben mobilba fecseg, de ez a menő.)

Útközben elmerengtem azon, milyen szép is, hogy több idegen szót hallok itt, Budapesten, mint magyart. Hiába, na, a magyar ifjúság jól képzett, a nyelvoktatásunk meg - minden ellenkező híresztelés ellenére - ott van topon!

Már épp melengetni kezdte a szívemet a jogos nemzeti büszkeség, mikor eszembe jutott, hogy

„Már Károly Róbert fontosnak tartja házassági szerződések megkötésekor, hogy a külföldről érkező ifjú menyasszonyok korán a magyar udvarba kerüljenek, hogy itt megtanulhassák a magyar nyelvet. Így történt például éppen Károly morva őrgróf, a későbbi IV. Károly császár Margit nevű leányával is, akit gyermekkora óta magyarul tanítanak a visegrádi udvarban. De érdekes példa Lajos király tiltakozása is VI. Kelemen pápánál, aki egy olasz papot kívánt veszprémi püspökké tenni. Lajos azzal utasította vissza a pápa akaratát, hogy a kijelölt személy nem tud magyarul, tehát nem alkalmas magyar püspöki székbe. Ez arra vall, hogy a magyar nyelv felkarolása éppen a francia eredetű Anjou-ház, s főként Lajos kezdeményezése.” (Dümmerth Dezső - Az Anjou-ház nyomában)

Bevezettek a Fontos Ember színe elé. Kezet fogtunk, bemutatkoztunk aztán szorgalmasan pislogtunk egymásra, míg elő nem került a bájos tolmácshölgy. Mert ugye – mint felvilágosítottak – a Fontos Ember csak az anyanyelvén hajlandó tárgyalni és különben is, a cégnél elvárás, hogy mindenki beszélje a külhoni anyacég nyelvét.

Ugyan valamennyire tudok külföldiül, de megfigyeléseim szerint, határainkon túl jóval több nyelvet beszélnek, mint itthon. Ergo, hiába tanulgattam a képességeimhez mérten – roppant szerények! – nyelvet, a Fontos Emberé valahogy kimaradt a szórásból. Nem egy világnyelv, na! Hiába szeretnék azt hinni…

A tárgyalásban aztán nem volt semmi hiba, gyorsan megállapodtunk: írok valamilyen számítógépes programot nekik, ők meg fizetnek. Jól. A program beszélhet magyarul, de tudnia kell külföldiül is. Mondtam: ez nehezen fog menni, mert az adott nyelven én egy kukkot se tudok. A még mindig gyönyörű tolmácshölgy megnyugtatott, hogy a fordítást majd ő megcsinálja. Belenyugodtam, pedig tudtam, hogy itt szoktak elkutyulódni a dolgok. Tökéletesen beszéli a nyelvet, viszont lövése sincs az adott szakterületről, az informatikáról meg tán annyi se. Lesz itt értelmetlen megfogalmazás bőven! De ez már legyen a külhoniak baja. Akik úgysem fogják soha büdös életbe se használni a programot. Csak a magyar alkalmazottak…

Akkor meg minek az egész hercehurca? – merülhet fel a kérdés a dolgozóban. Mert ezt így kell. A magyar nyelv érthetetlen, nehezen tanulható és nem is igazán szalonképes bizonyos körökben. Jobb is lenne elfelejteni már és áttérni egy költséghatékonyabb és főleg elegánsabb, népszerűbb nyelvre. Nehogy már a Magyarországra delegált tíz külföldi alkalmazottnak kelljen megtanulni magyarul, tanuljon inkább meg a négyszáz magyar külföldiül.

Nem a nyelvtanulás ellen ágálok. Igen nagy ló lennék, ha azt tenném… Máig bánom, hogy anno nem tanultam meg oroszul a suliban – ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek kötelező lett volna. Ha egy turista angolul kérdezi meg tőlem, hogy merre van a hova, angolul irányítom el a megfelelő irányba. És nem pislogok rá bután, ahogy Párizsban történt, egy segítséget kérő haverommal. A népek csak szemlélték, mint intelligens borjú a vadonatúj kaput. Mikor átváltott németre – ha már az angolt nem értik – vagy nem akarják érteni - a franciák, akkor aztán megnézhette magát. Szép szál szőke legény, akit holmi germán óriásnak véltek és addig se egeket verő népszerűsége rögtön a béka hátsója magasságába zuhant. Azért nem verték meg…

Sokszor hallom, olvasom, hogy határon túl élő magyaroknak mennyit kell küszködniük, ha az anyanyelvükön akarnak kommunikálni. De ha ilyen remekül megy minden tovább, akkor lassan itthon is… Hogy is énekelte Cseh Tamás?

„Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?”

Kép: ügyvédi iroda az 1930-as évek elején.
Fortepan 13740
Évszám: 1933
Orig: Erky-Nagy Tibor