Hajdani formájában a Magyar Néphadsereg – a továbbiakban: MN – mindössze arra volt jó, hogy az újonc magas szintű ismeretekre tegyen szert a piálás, pofátlan hazudozás, primitív tolvajlás és poszt-intellektuális süketelés terén. Most nem állok neki kritizálni a hajdani „ideológiai” nevelést, mert már elmúltak azok az idők és az az ideológia is…

Nevezhetném ezt az írást válasznak is az ismert közösségi oldalon keringő „Ez hiányzik a mai fiataloknak! Nyomj egy lájkot, ha szerinted is így van” című, hadsereggel kapcsolatos felvetésre. Érdekes módon, főként – fogalmazzunk így: már nem annyira ifjú – hölgyek terjesztik, akiknek tapasztalat híján lövésük sem lehet az egész témáról. Esetleg feltűnően feledékeny, idősödő urak adják tovább, akik vagy nem emlékeznek, vagy nem akarnak emlékezni, hogy is mentek a dolgok a seregben. Meg aztán: az idő sok mindent megszépít. Elvégre akkor voltunk fiatalok…

Az MN tényleg sokat adott a fiataloknak. Fegyelemre ugyan nem szoktatott, de remekül megtanított arra, hogyan hazudjuk fegyelmezettnek magunkat. Mert a valóság ott – tapasztalataim szerint – senkit sem érdekelt. Jól emlékszem, milyen nagyszerűeket írtak mindenféle sajtótermékbe csapataink harckészségéről. Amely valójában így festett: nem volt elég lőszer – és drága is volt az a fránya skúló, hogy csak úgy elpuffogtassuk – az éleslövészet gyakorlásához. A géppisztollyal – AMD-65 mintájú – sosem lőttünk sorozatot, a lövészeten három próbalövés után jöhettek az éles lövések… Szigorúan egyeslövésre állítva a fegyvert… Úgy lettem kiváló lövész – két nap jutalomszabadság, mellesleg sosem vehettem ki -, hogy a haverom gyűjtötte be a lőlapokat…

Az újoncok fizikai erőnlétéről csak annyit, hogy egyik katonatársamat öt méter kúszás után a mentő vitte el a gyakorlótérről. Egészen lila lett a feje a valamilyen – súlyos – asztmája miatt. Igaz, őt, hamarost le is szerelték! Az meg rejtély, hogy hívhatták be egyáltalán…

De akik maradtak! Az már döfi!

A negyvenkilós fiúcska, aki ha magára pakolta az előírásos málhazsákot, vegyvédelmi cuccot, valamint a lőszertáskát – üres tárakkal – meg a géppityut, ki sem látszott alóla. A fél-analfabéta tanyasi srác, akit egy cirill-betűs géptávíró kezeléséhez osztottak be, azzal az elképzeléssel, hogy ő majd villámsebesen bebillentyűzi az orosz nyelvű táviratokat, amikből persze egy lila kukkot se értett… Ez persze külön előnynek számított, elvégre így mégiscsak nagyobb volt a titkosság.

A kemény kiképzésről, meg arról, hogy a skacok majd jól megerősödnek csak annyit, hogy volt olyan újonc, aki kötélre se tudott mászni. Öregkatonaként meg pláne nem tudott felmászni, mert addigra elhízott és ellustult.

Kopaszként egyszer reklamáltam a reggeli tornán, hogy februárban, atlétatrikóban, az udvaron, ugyan miért kell törzshajlításokat meg karhúzásokat csinálnunk? Így tuti lilára fagyunk! A büntetésem az lett, hogy ettől kezdve nekem futnom kellett a gyakorlótér körül, míg a többiek kényelmes testmozgást imitálva hűltek szép szorgalmasan kifelé a bőrükből. Mit mondjak: futottam és közben szakadtam a röhögéstől, mert nem sokkal azelőtt hagytam abba a sportot - mit tesz Isten? -, az atlétikát. Futó voltam…

Menetgyakorlaton csak egyszer voltunk, ami egyáltalán nem baj, mert hosszú volt és rohadt unalmas. Párunknak, akik már hallottak arról, hogy a gyaloglást úgy csinálják, hogy az egyik lábunkat felemeljük, majd a másik elé tesszük, majd a másikat emeljük fel és – mily meglepő! – az egyik elé tesszük, folyton meg kellett állnunk és bevárnunk a lemaradozókat. Mert azok lemaradtak… Azután is, hogy elszedtük tőlük a málhazsákot, géppityut, miegyebet.

De az akadály-pálya!

Az volt az igazi! Az már említettem, hogy volt, aki még kötélre se tudott mászni. Hogy kelt volna át kötélbe kapaszkodva egy imitált vizesárok felett, hogy mászott volna meg a szerencsétlen egy nagyon is valós téglafalat?

Ezért is volt az én reszortom, - most már bevallhatom, mert elévült – hogy délutánonként, a gyengélkedő mögött átugorjam a kerítést és két – igen jelentős méretű – műanyag kanna társaságában meglátogassam a helyi kocsmahivatalt. Ez dupla bűnnek számított, egyrészt ugye a szökésnek is minősíthető cselekmény, másrészt tilos volt piát vinni a laktanyába. De szerencsére az ügyeletes sose vette észre, mert olyan részeg volt.

Vagy meséljek az öregkatonáról, aki az MN nagyobb dicsőségére az egyik kiképzőnk volt? Olyan magas szintre fejlesztette a szívatás nemes művészetét, hogy indulhatott volna e számba az olimpián. Szívatásnak – csak azok kedvéért, akiknek nem volt részük abban a dicsőségben, hogy az MN-ben szolgálhattak -, az hívtuk, mikor pusztán a kitolás kedvéért toltak ki veled, de akkor legalább nagyon. Aztán egy szép napon, a fiók-Napóleon leszokott erről a mulatságáról, mely oly sok gyönyörű percet szerzett neki. Egy cingár pesti srác – vidéki lévén, kiképzőnk mélyen lenézte, de irigyelte a pestieket, nem tudom miért? – a zuhanyzóban részletesen kifejtette neki azon nézetét, hogy ez nem egészen vagyon jól ez így. Miután játszóteret csinált az etetőjéből, a paraszt-bika arca olyan szép színes lett, mint egy május elsejei plakát. Azután még riadókor is csak suttogva jegyezte meg: Ébresztő!

És a kiváló, egészséges táplálkozás! Nem említem a menetcsomagba kapott, évek óta lejárt szavatosságú konzervet – dehogynem! -, a sajtos tésztát, amibe a trappista sajtot szép, piros huzatával együtt reszelte bele a részeg szakács, csak a körömpörköltről szólok, amihez minden hétfőn szerencsénk volt. Én, szerencsémre, szeretem. De volt, aki rá se bírt nézni, már az első alkalommal sem, hát még a sokadikon! De legalább elmerenghetett, vajon hova lett a disznó többi része, mert van neki az tuti, de az étlapra sose kerül.

Sorolhatnám még… Aki volt katona – és nem csapja be az mindent megszépítő idő, meg az emlékezete, meg a nosztalgikus vágy, hogy még egyszer királyfi legyen – az mind tudja, marhaság volt az egész. A hölgyek meg – akik szerencséjükre kimaradtak ebből a mókából – gyakran úgy vélik, volt valami haszna. Nos, elárulom: nem volt. Engem például még egyszerre lépni sem tudtak megtanítani… (Csak zárójelben: ennek esetleg a bénaságom is az oka lehet.) Viszont elvettek egy csomó időt az életemből.

A sereg szívatási rendszere arra épült, hogy velem is ezt csinálták, én is ezt csinálom másokkal. Erre már akkor is nemet mondtam, nem szívattam senkit, mikor lehetőségem nyílt volna rá. Most se kívánom a mai srácoknak, hogy baromságokkal üssék agyon az időt.

Nem állítom, hogy mindenhol, minden laktanyában ilyen pocsék volt a helyzet. Ahol én jártam, ott igen. És a haverjaim se meséltek különbeket a maguk szolgálatáról. Ettől még lehettek normális helyek is…

Nem mondom, más formában, rövidebb, valódi kiképzést nyújtó seregnek tán lenne értelme, de a hajdanit kár siratni.

Ja, a végére még valamit. Egy beismerést. Ifjoncan, úgy képzeltem, hogy a vén gyepagyúak eltolták a világot, de majd jő az én dicső nemzedékem és majd minden frankó lesz. Tévedtem. Azóta eltelt egy csomó idő és kiderült, hogy remekszabott nemzedékem semmivé lett, de a vén agyhalottak még most is itt nyüzsögnek. Vagy csak mi hülyültünk el s lettünk, amivé lettünk?

Kép: Fortepan 73533
Évszám: 1982
Orig: Mujzer Péter