Bizony mondom néktek, ifjú nebulók, valamikor, réges-régen a történelem hajnalán, létezett egy hely, melyet Budai Ifjúsági Parknak hívtak. Hivatalosan. Nekünk csak Ifipark volt, esetleg BIP.

Hogy adatokkal untassalak bennetek – ez kutya kötelessége minden ifjoncokat okító mély bölcsességűnek -, a legendás szórakozóhely 1961. augusztus huszadikán nyílt meg. Ez olyan marha régen volt, hogy akkor még én sem éltem, pedig már rendesen ősz a fejem…

"Tudnivalók a Budai Ifjúsági Park látogatásával kapcsolatban: Belépés csak 18 éven felüli fiúk és 16 éven felüli lányok részére, nyakkendőben, világos ingben, zakóban. Vászonnadrágban a belépés tilos. Kitiltást eredményeznek a következő kihágások: Ízléstelen táncolás, nem twist számra történő twistelés, egy lánnyal több fiú twistelése, fiúk egymás közti twistelése, és más, feltűnést keltő viselkedés.” (Belépési szabályzat, 1962)

Igen, kérem, volt belépési szabályzat is. Nem tudom mennyire vették komolyan a szabályzatból idézet fenti részletet, mert amikor én elkezdtem járni az Ifiparkba, a hetvenes évek második felében, már senki sem twistelt. Egyáltalán, nemigen táncoltunk. Biztos voltak táncosabb rendezvények is - diszkók, diszkó zenekarok -, de mivel a cimborákkal mi csak rockkoncertekre jártunk, ezekről sokat nem mondhatok.

Az biztos, hogy minket már nem vegzáltak azzal, hogy nem engedtek be „vászonnadrágban”, azaz farmerban. Feltehetően be is csukhatták volna a parkot, ha nem engedik be a farmerosokat, mert akkor már gyakorlatilag mindenki abban járt, leszámítva egy kordnadrágos réteget, no meg a bőrös, kőkemény rockereket. A nyakkendő sem volt már követelmény és hosszúhajú srácokat sem akarták fodrászhoz küldeni. A korhatárok is elcsúsztak. Lehet, hogy figyelték továbbra is, de én úgy 15 évesen voltam először a parkban, senki sem szólt, hogy nem vagyok még tizennyolc. Igaz, a feltűnően kölykös képemhez már akkor is majd százkilencven centi voltam. Hja, kérem, az akceleráció betett a szabályoknak…

Azt viszont marha szigorúan vették, hogy piát nem lehet bevinni. Nagyobb koncerteknél megnézték a táskákat, olyat is láttam, hogy motozás címén végigtapogattak valakit. Nem leányzót, abból tán balhé lett volna, hanem valami srácot. Persze akadtak azért elszántak, akik így is próbálkoztak és piát csempésztek be. Ha bent kiszúrták az ilyesmit, simán kirúgták őket. Ezért okos ember már odakint megitta, amije volt, hogy kellően részegen érkezzen kulturáltan szórakozni.

A jegyárak senkit sem vágtak a földhöz. Az én időmben – hetvenes évek második fele, nyolcvanasok eleje – a tíz-húsz forintos belépők – hogy épp mibe volt, az a fellépő zenekaroktól függött - még a hozzám hasonló csórók számára sem jelentettek túl nagy érvágást. Simán megengedhettük magunknak, hogy egy héten akár többször is kimenjünk.

A legendás – ezúttal rossz értelemben vett – „Rajnák nevű klubvezetőt”, aki Cseh Tamás is megénekelt, már nem ismerten, mire a park rendszeres látogatója lettem, már hűvösebb éghajlaton „üdült”. Volt helyette más…

A park nem csak szórakoztatott, de tanított is. Míg el nem kezdtem járni, azt sem tudtam hol vadásszák a kultúrpolitika nevű vadállatot. Ott aztán megtanulhattam, hogy amit kedvelek – a srácok többségéhez hasonlóan - az többnyire a tiltott, maximum a tűrt kategóriába tartozik. Semmiképp a támogatottba… Nem akarok itt politizálni, szerintem ez nagyjából az egész világon így mehetett. Nyugatabbra persze lazábban… De valószínűleg mindenhol akadt pár nagyfejű, aki úgy vélte, hogy ő tudja, mi kell a fiataloknak. És abban az időben a pénz még nem volt akkora úr, hogy űberelje a „szempontokat”. Mit tesz Isten, pont ezek a szempontok nem érdekeltek minket…

Csak a rock and roll, a lányok, meg esetleg még a sör.

1984. szeptember 23-án volt az utolsó koncert, a Parkbúcsúztató. A P. Mobil megrendezte az „Elektromos temetés”-t. Sajnos nem voltam ott. A hont védtem éppen…

Kép: Budapest, I. kerület, a Budai Ifjúsági Park bejárata.
Fortepan 15866
Évszám: 1972
Orig: Urbán Tamás