Azt hiszem, a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek elején, mikor én voltam tizenéves, ez volt a mulatságok Csimborasszója, a csúcs. Jártunk persze kirándulni, koncertekre – vagy, ha valakinek olyan volt az ízlése – diszkóba, de a házibuli mindent vitt.

Talán, mert nehéz volt összehozni. Nem mintha nem lettek volna haverok, vagy a lányokat túl sokáig kellett volna kérlelni – bár volt, amelyiket nem volt egyszerű meggyőzni -, az igazi gondot az üres lakás „megszervezése” okozta. Ki kellett várni, míg az „ősök” nyaralni mentek, esetleg a telekre, vagy valami hasonló. Mert milyen házibuli az, ahol szülők is vannak?

Bár a legtöbb bulin nyugodtan ott lehettek volna…

A szervezést az is nehezítette, hogy akkoriban még ismeretlen holmi volt a mobiltelefon. Még vonalas se volt mindenkinek. Személyesen kellett megtárgyalni az ügyeket, sőt, volt, amikor meg kellett jelenni a lányos házaknál „elkérni” a hölgyeket a buli idejére. Az ilyen „kikérésekről” sokat nem mondhatok, a lányok többnyire ragaszkodtak hozzá, ne legyek ott a „küldöttségben”, mert akkor tuti nem engedik el őket…

A miénk igazán „elmaradott” társaság volt, bár abban az időben, tudomásom szerint – és biztosan elég jól tudom, mert elég sok buliban megfordultam – elenyésző számú esetben merült fel kemény – vagy akár lágyabb – drogok fogyasztása, esetleg gruppen szex. Mert mi még csak harangozni hallottunk arról, hogy ilyesmik is léteznek… A mieink szolid kis bulik voltak, zene, tánc, némi alkoholfogyasztás. Persze mindig volt egy-két ember, aki berúgott…

És néha akadt szomszéd is, aki sokallta a hangerőt.  Feljelentés – általában – nem lett az ügyből, akkoriban ez még nem dívott. Legfeljebb bemószeroltak a szülöknél. Az is elég volt…

Szalagos, később kazettás magnókról ment a talpalávaló, az úri közönség meg táncolt. Rólam már akkor kiderült, hogy nem vagyok valami nagy úr, de még az én ugrabugrálásom is egészen jól elment. Nem tudom, mostanában, hogy megy, de hajdan nem szólták meg az emberfiát, ha nem lehetett összetéveszteni John Travoltával. Akit, mellesleg – a Szombatesti láz filmjéért - lüke hímpávának tartottunk. Azóta róla kiderült, hogy nem is egy utolsó színész, rólunk, meg, hogy nem is voltunk olyan rossz fiúk, lányok.

A házibulikon csókolózásnál vadabb dolgok nem sűrűn estek meg és annak résztvevői is különneműek voltak. Mi még, valamiért, ragaszkodtunk a fiú-lány felálláshoz… Hja, kérem, minden korszaknak megvan a maga bolondériája…  

Nem akarom szépítgetni a dolgokat, arra meg különösen nem vágyom, hogy valamelyik ifjonc azzal vádoljon meg: kamuzok itt összevissza, hogy szebbre fessem a múltat. Szerintem majdnem minden hozzám hasonló korúnak vannak házibulis élményei, nem is a legrosszabbak. Minden nemzedéknek a saját ifjúkori emlékei a legklasszabbak…

Nem számított, kinek mennyi a pénze, úgyis összedobtunk kajára, piára és az se volt túl érdekes, hogy kinek milyen a szerelése. Abban az időben volt a „csöves korszak”, mikor ez jóval kevesebbet számított, mint akár előtte, akár utána.

És a lányokat se az vitte haza, akinek flancos kocsival érkezett. A társaságban a legmenőbb járgány az egyik haver Trabantja volt… A hazakíséréshez megtette a BKV is.

Lehet, hogy nem is voltak olyan szépek meg romantikusak azok a bulik, egy azonban biztos: sokkal fiatalabbak voltunk. És ez volt a lényeg, ezért volt olyan klassz az egész.

Fortepan 13979
Év: 1973
Orig: Erky-Nagy Tibor