Voltak azok a régi nagy kirándulások, nagy csavargások. Volt a kempingezés. Amit mi, a hetvenes évek második felében mindközönségesen sátorozásnak hívtunk. Persze voltak az országban, a Balaton körül komoly fizetős kempingek is, de mi a kempingezés „vadabbik” formáját választottuk általában. A csóró középiskolásnak még az a nem egészen eget rengető összeg is számított, amit a „hivatalos” kempingekben elkértek. Meg így romantikusabb is volt…

Csak úgy mentünk bele a vakvilágba, aztán kerestünk estefelé egy alkalmatos, félreeső helyet, ahol felverhettük a sátrunkat. Ebből néha egészen mulatságos dolgok sültek ki. Történt például egyszer, hogy este kedves rét szélén vertük fel a sátrat. Reggel, mikor kicipzározom a földszintes, kétszemély sátrat és négykézláb másznék ki belőle, mintegy negyven birka figyelte a sátor előtt álldogálva, hogy mit csinálok. Ahogy megérkeztem közéjük négykézláb, a helyi juhászlegény – korunkbeli srác – majd megszakadt a röhögéstől, és rögtön állást is ajánlott a nyájban. Mondtam neki, csak akkor vállalom, hogy, ha vezérürü lehetek. Ezen megint nevetett: akkor még nem tudtam, hogy az ürü a herélt kost jelenti.

Egy másik alkalommal, a téli szünetben támadt az víg ötletünk, hogy sátorozni megyünk. Hóban, télben, ahogy kell… Az időjárásról csak annyit, hogy a kulacsunkban reggelre megfagyott a víz… De túléltük. Még annak a cimborámnak se fagyott le a lába, akinek annyira szétázott a cipője, hogy órákig szárogatta a csukát a nagy nehezen meggyújtott tábortűznél. Elegáns bőrkesztyűket húzva a lábára a hideg ellen.

A legtöbb kirándulás azért nem volt ennyire extrém. Fő célpontjaink a Velencei-tó meg a Balaton voltak. Az ugye alap volt, hogy a hajdani agárdi popstrandra – ahol jócskán voltak rockkoncertek is – sátorral mentünk. Anyagilag nem döntött volna romba, ha minden este hazajövünk a koncert után Pestre, de így mókásabb volt.

A Balaton meg… Nem véletlenül énekelte meg a KFT annak idején a balatoni nyarakat. Kalandvágyó ifjúságom idején, nyáron ott zajlott csak igazán az élet. Itt már hatóság egy kicsit szigorúbban vette a vadkempingezők ellenőrzését. Valahogy nem szerették az akkoriban „csöveseknek” titulált srácokat. Pedig hol voltunk mi, a mai, valódi csövesektől! Csupa – hogy a klasszikus megfogalmazással éljek – „jó” családból származó lány és srác, középiskolások, gimnazisták, főiskolások, egyetemisták. Nyári melóval kerestünk egy kis pénzt – mások a szüleiket pumpolták meg - aztán irány a Balaton, ami a nagy kalandot jelentette akkoriban.

És tényleg az is volt…

Iszonyúan szabadnak meg függetlennek éreztük magunkat. Igazi hobóknak, akik odahagytak a városban minden konformizmust, meg konvenciót. Arról persze csak közülünk kevesen, az olvasottabbak tudtak, hogy a Jack London megénekelte igazi hobók nem holmi „lázadók” voltak, csak szerencsétlen fickók, akik elvesztették a munkájukat, az otthonukat. Nagyjából a mai hajléktalanoknak feleltek meg. De mi még nem láttuk hajléktalant, azt se tudtuk, hogy létezik, létezhet ilyesmi. Átkozottul más világ volt az, mintha nem is ezen a bolygón indultunk volna neki a világnak, hogy „szabadok” legyünk.

És akkor azt hittük: azok vagyunk.

Hogy is énekelte annak idején Nagy Feró a Beatricéből?

„Úgy érezte szabadon él!
Nem értem, miért?”

Kép: Fortepan 88654
Év: 1977
Orig: Urbán Tamás