Oly rég látott kolléganőmmel találkoztam a minap. Jól öltözött, frissnek látszott. 

Egy nő életében három korszak van, az ifjú kor, a középkor, és a „jól nézel ki”. Ezen kissé elmosolyodott. 

A találkozás örömére meghívtam egy kávéra hozzánk, egy kis sütemény is akadt mellé. Elfogadta. A régi élmények felelevenítése után a családra terelődött a szó…

A gyerekei ritkán látogatják, az unokái meg egyenesen ki nem állhatják, már ők is nagyok.

Miután én is elmeséltem, hogy engem elég sűrűn látogatnak, és gyakran vigyázok az unokákra, nekem szegezte a kérdést:

- Mennyit fizetnek neked a gyerekeid, ha nálad ebédelnek. És órabérben vigyázol az unokákra?

Teljesen elhűltem még a gondolatára is, hogy valaha ilyesmiért pénzt kérjek tőlük. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Legalább is az én értelmezésem szerint.

Ezt láttuk otthon, ebben nőttünk fel a nagyszülők körül sertepertélve. És milyen jó, hogy vannak nekünk.

Éppen meséltem neki, a 4 éves unokámról, amikor uzsonnázni készült. Önállóan kereste meg a hűtőben a vajat és kolbászt, s megkért, hogy vágjak két szelet kenyeret. Kissé sokalltam, hogy annyit eszik uzsonnára, de elmagyarázta:

- A másik szelet a tied lesz… már a 4 éves gyerek is…!

Aztán, amikor hazajöttek a gyerekeim, boldogan mesélte anyjának:

- Megetettem a mamát, ő is szépen evett, meg én is.

Tovább folytattuk a beszélgetést, majd elköszönőben megkérdezte, mennyivel tartozik a kávéért és a süteményért?

- A vendégem voltál – mondtam.

Tágra nyílt szemekkel nézett rám, a meglepetéstől szólni sem tudott, csak később már a kapuban ocsúdott fel:

- Az én gyerekeim ilyet nem csinálnak…

Még ma is „kinyílik a bicska zsebemben”, ha erre a beszélgetésre, s az ennyire anyagias nőre gondolok.

Vagy én is anyagias vagyok? Hiszen én is sok mindent elfogadtam a gyerekektől: az anyák napjára kapott, az orvos által felírt szemüveget a drága kerettel… no meg a 4 éves unokámtól az uzsonnát…

Kép: Fortepan 31788
Évszám: 1912 (Mert ma már nincsenek anyagias hölgyek!)
Orig: Fodor István