Martinit öntött a pohárba, majd jégkockát tett bele. Kicsit távolinak hallotta a koppanást. Nem látta, csak érezte, bepárásodott a pohár. Odament a szoba falához és az esküvői képet akarta megnézni, de hiába vette elő a nagyítóját, így sem látott semmit.

Az orvos is azt mondta, ne erőltesse még a szemét, ahhoz túl friss a műtét. Azzal biztatta, hogy a következő műtét után már látni fog, de addig legalább egy félévnek el kell telnie.

Nagyot kortyolt a Martiniből. Egyik kollégája hozta, amikor meglátogatta. A kollégák néha még eljönnek, hogy a névnapján felköszöntsék.

Megint az esküvői képet akarta megnézni, de csak egy legyintés lett belőle. Nagyot húzott a pohárból, s újra töltött. Tetszett neki, hogy milyen szépen csengett a jégkocka. Közben úrrá lett rajta a félelem: ezután már csak a hangokat követheti?

Még mindig hallotta fülében asszonya szavát.

- Nem tudok egy vak emberrel élni! - Azt is mondta, nincs energiája, meg ideje sem, hogy mindenhova kísérgesse. Majd küld neki egy vakvezető kutyát meg egy szobalányt…

Az utóbbi megjegyzése fájt neki igazán. Fiatalabb korában igaz sokat szórakozott az ismerős hölgyekkel, de azok ártatlanul eltöltött esték voltak, sohasem csalta meg a feleségét

Persze most már hiába akarná meggyőzni az asszonyt minderről, tehetetlen könyörgésnek tűnne, ő pedig nem könyörög senkinek sem.

A kórházból hazajövet azon gondolkodott, hogyan fog ezután élni. Először is beiratkozott a vakok klubjába. Kedvesen fogadták, de úgy érezte ez a figyelmesség kissé erőltetett, persze az is lehet, hogy csak neki tűnik úgy, mert még nem szokott hozzá.

Sokszor eszébe jut, amit az ápolónő mondott. Új élete lesz, és szépen sorban meg fog tanulni mindent, ha időnként elkeseredett, mindig ezt idézte fel.

Csak az asszony ne hagyta volna itt!

Eleinte minden bútornak nekiment. Meg próbálta felidézni, mi hol állott, s egy idő után már biztonságosan közlekedett a lakásban.

A múltkor még paprikás csirkét is főzött, ez volt a kedvenc étele. Igaz, a krumplit kissé vastagon pucolta, de ezen nem kesergett.

Szépen lassan, mindent eltervezett, aztán mégis minden összekuszálódott, amikor a postás az első nyugdíjat hozta, s nem látta aláírni…

Újabb pohárral töltött, s egy hajtásra kiitta. Sírni szeretett volna, de eszébe jutott ezt is megtiltotta az orvos.

- Hát nekem már soha semmit nem szabadd! – vágta dühösen a semmibe a poharat, s hallotta, ahogy darabokra hull.

- Így jártam én is – fordult a törött pohár után – a betegség nem válogatja pácienseit.

Hirtelen eszébe jutott valami – azért sem hagyja magát! Gyorsan felöltözött, a kalapját a fejébe kapta, kezébe vette a fehér botot és elindult. A zebránál várakozott.

Homályosan mintha látta volna, hogy zöldet mutat a lámpa, de az is lehet, hogy csak képzelte.

Mire elindult, piros lett. Az autók tülköltek, ő meg csak fenyegetett feléjük a bottal:

- Dudáljatok csak, én úgyis a hangra figyelek!

Mígnem kiszállt egy fiatalember, odament hozzá, és karon fogta:

- Papa, az Istenit magának! Börtönbe akar juttatni?

Az öreg megállt, rátámaszkodott a botjára, elővette zsebkendőjét, megtörölte izzadó homlokát.

- Dehogy akarlak… fiam, csak hát…a túloldalra…

És zokogni kezdett…