2017. okt 05.

Két emlékezés – október 6.

írta: Kurunczi Mária
Két emlékezés – október 6.

_fp-27258.jpgGyönyörű napsütéses idő volt. Autónk vígan száguldott az új aszfalton. Nemrég építették ezt az utat. Az Unió segítségével… 

A határnál sem kellett sokat várni. Megkérdezték úti célunk, s benéztek a kocsiba. Látván a koszorút… Emlékezni megyünk… Aradra…

A TETTHELYEN már sokan összegyűltek. A szebbnél szebb koszorúk sokasodtak, belegondoltam: Igen, ennyi jutott NEKIK, minden évben koszorúk sora…

Az ünnepi beszédek sorra elhangzanak, magyarul is és románul. Ritka pillanat, mikor ennyire együtt van e két nemzet. Emlékezni kell. Emlékezni illik. S most már nem csak a történelemkönyv lapjairól ismerem a TÖRTÉNETET.

A hangosbemondó sorban jelzi, most melyik egyesület, PÁRT, magánszemélyek, leszármazottak viszik fel az obeliszk lépcsőjén az emlékezés virágait. Távolból megszólal egy harang, nagyon halványan hallani. Lélekharang lenne? Kondulása mintha jelezne valamit. Hosszú, hosszú éveket, a túlélők emlékképeit, szomorúságát, a szeretett hős, családtag hiányát…

Egy fekete ruhás, fiatal nő áll a sorban. Előttük két diák fogja a koszorút. Már a protokoll is szívbemarkoló. A fiatal diákok vajon átérzik-e, hogy milyen nagydolog, hogy ők vihetik fel az emlékezés koszorúját? Vajon nekik mennyire történelem? Mit értenek meg belőle?

Nézem a diákokat, s a mögöttük álló feketeruhás hölgyet. Sötét haja, szomorú szemei tükrözik az esemén

y komolyságát. Látja-e dédapját, aki mankóval megy a vesztőhelyre?

A nap sütött-e olyan szépen, mint a mai napon, s ha igen, biztosan nem volt ilyen „fényes nap” a kivégzendőknek…

Mit láthat a lány, mit érezhet, s főként mennyire érzi igazságtalannak? Mennyire büszke dédapjára?

A nap egyre feljebb jár az égen. A lány senkire sem nézve lépked fel a lépcsőkön.

Markáns arcára rávetődik a nap fénye, s csak megy, mintha dédapját kísérné… méltóságteljesen…

Ő Damjanics János dédunokája…

Hazaindulás előtt még betérünk egy kávéra, éppen a Nyugati Jelen szerkesztőségének udvarán lévő kávézóba. Talán ez sem véletlen. Beszélgetünk…

A kocsiban már nem tudom, miről beszélnek a többiek.

Apámra gondolok, s a gyökerekre. Innen „eredezek”…Apám Nagyiratoson született, anyám Munáron, s a lippai vár mellett nevelkedett…egy utazásom alkalmával kerestem a várat, de már nincs meg…

Apám húga, Kurunczi Franciska Aradra ment férjhez. Gyerekkoromban sokszor látogattuk. Emlékszem, amikor elvittek a Kultúrpalotába…a Maros partja is emlékezetes… a lovas szán, amivel elénk jöttek a vasútállomásra, mert akkoriban nagy telek voltak. Nagymamám temetésére, hosszú út vitt ki a temetőbe, azt is lovas szánon tettük meg. Lábaim még a pokróc alatt is fáztak, s a könnyek arcomra fagytak. Szerettem nagyanyámat, köténye zsebében mindig akadt néhány aprócska csokoládé, de mindegyikünknek…ma már minden halvány.

Apám több mint húsz éve nincsen… minden évben emlékezem…

Újra kellene járni e helyeket…

Aradon még él egy unokaöcsém, és egy unokanővérem…

Talán a következő koszorúzásnál velük együtt emlékezem… nem csak a hősökre, hanem az enyéimekre is… minden ősz egy-egy elmúlás… fizikai és szellemi valóságban.

(2015. október 6.)

Kép: Erdély, Arad Szabadság tér, Aradi vértanúk-emlékműve (Huszár Adolf és Zala György alkotása).
Fortepan 27258
Évszám: 1901
Orig: Schoch Frigyes

Szólj hozzá

Fősodor Curia