Balféciusz Kacefantusz, aki vox populit, avagy a nép hangját képviselte a Rómától mindössze 1312 napi járóföldre eső Vicinális provinciában, a markát dörzsölgette. 

A jó pretoriánusok már megint császárrá kiáltottak ki valakit Rómában. Ez természetesen azzal az elegáns aktussal járt, hogy az előző, alkalmatlannak bizonyult császárnak, valamely pretoriánus egyetlen briliáns kardmozdulattal leszelte a fejét. És, most, hogy lőn új cézár, Kacefantusz tudta, hogy vége a világnak.

Mert a világ az olyan, hogy vége szokott neki lenni. Minden egyes alkalommal, mikor megváltozik valami a világban, az tutira azt jelenti, hogy vége a világnak. Legalábbis, ha a dolog nem tetszik Balféciusz Kacefantusznak. Ugyanis – ő tudta már magáról jó ideje, de erről még szinte senkit sem sikerült meggyőznie -, hogy ő, mint a világ közepe, a passzátszél tüsszentője határozza és állapítja meg, mikor is van vége az ő hordozására teljességgel méltatlan világnak.

Mert vegyük például a disznót. A disznó szép állat, okos állat, ráadásul még finom is, de mégiscsak: egy állat. Kacefantusz, a nagy gondolkodó, pontosan tudta ezt, elvégre, foglalkozására nézvést kanászként működött a kies Vicinális legtávolabbi sarkában.

Mitől is esett távol e sarok?

Úgy nagyjából: mindentől. Ha nem képezett volna az ilyesmi komoly fizikai lehetetlenséget, úgy valószínűleg még önmagától is messze esett volna. De mivel azok az átok görög tudósok tudomány címén mindenféle sületlenséget kiötlöttek - például azt, hogy az ember nem lehet egyszerre két helyen, meg, hogy az okozat sosem előzheti meg az okot -, így azt is, hogy valami nem lehet máshol, mint ahol van.

Ez pedig övön aluli ütés volt és fájt is rendesen a jó Kacifántusznak. Mert abban még csak-csak belenyugodott volna, hogy Vicinális közvetlenül a béka hátsója alatt terül el, de azt sehogy sem viselte, hogy nem ő fő észosztó a Római birodalomban.

Számára teljesen világos volt, hogy a sok millió polgár közül egyedül csak neki van esze, csak ő tudja, mi a frankó, de valahogy senki sem akart ráhallgatni, hiába képviselte a vox populit, olykor akkora hangerővel, hogy a kocsma falai belerezegtek.

Ilyenkor általában, Sűrűnusz Piálusz, a csapos rendre utasította, hogy ha nem fogja be a mocskos pofáját, nem kap többet Vinkósz Lőresz márkájú, falmelléki vörösborból. Piálusz értett az emberi pszichéhez, jól tudta, ez az egyetlen fenyegetés, minek hatására Kacefantusz elhallgat. Mert neki nem parancsolt „sem a Jászság, sem a kunság, sem a karcagi bíróság”! Csak Piálusz, ha úgy esett…

A disznók fura ura a császár trónra lépésének mikéntjéről elmélkedett. Az ugyan ritka, világos, pillanataiban számára is teljesen felfogható volt, hogy az császárt épp annyira érdekli az ő véleménye, mint házilegyet az empiriokriticizmus – így volt ez már az előző császárral is – de ő nem habozott a véleményét kifejteni. Ebben tevékenységében még az sem zavarta, hogy a kocsma közönségének bizonyos – jelentős – százaléka komplett hülyének nézte.

Élt a véleménynyilvánítás szabadságával, ami Jupiter adta joga polgárnak!

Mert csak ő tudja a frankót, a világon, egyedül.

Kép: Fortepan 89973
Évszám: 1972
Orig: Urbán Tamás