Halkan szólt a gyászzene. Rokonok, ismerősök jöttek, hogy leróják kegyeletüket, s részvétet nyilvánítsanak. A kandeláberek lángja hol magasra csapott, hol lejjebb hagyott, mintha mindegy lenne hogyan és miért ég.

A két kislányt figyelte, akik talán még fel sem fogták, hogy többé nem foghatják apjuk kezét, sűrűn néztek édesanyjukra, aki már elsírta minden könnyét.

Ilyenkor az ember nem tud mit mondani, s talán fölösleges is, hiszen minden mondat közhely.

Itt vagyunk, osztozunk a bánatban, többet nem tehetünk.

Megjelent a „ceremóniamester”. Szándékosan nem írok más kifejezést, hiszen őneki jutott az a feladat, hogy ismertesse azt, amit amúgy is tud mindenki az elhunyt életútjáról, érdemeiről.

Mert ilyenkor csak azok vannak…S búcsúzni a közvetlen hozzátartozóktól, barátoktól, jó ismerősöktől.

Álltam hátul a fal mellett, s a szemben lévő fal klinker tégláit néztem, számolgattam oda-vissza, többször is, s észrevettem, milyen művészien kapcsolódnak egymáshoz, szinkronban a gyertyatartókkal. Csak álltam, és hallgattam az első mondatokat, melyek arról szóltak, hogy az elhunytra emlékezve nem csupán tőle búcsúzunk, hanem egy kicsit magunkat is sajnáljuk, miközben arra gondolunk, velünk ez talán nem történik meg. Egy régi mondás ugrik be ebben a pillanatban: Isten egyetlen betegséget sem teremtett anélkül, hogy ne teremtette volna meg az ellenszerét is.  Akkor hogy is van ez? Minden betegségre kell, hogy legyen gyógyír, és még sincs?

Miken is megy keresztül az ember egy ilyen szertartás alatt, én is rágódom, hogy mi lesz velünk, az itt maradottakkal, s reménykedünk, talán egyre később jutunk ide…

Mert mi végre is van az ember…?

Kép: Budapest, XII. Farkasréti temető, balra a Keresztes Szent János-temetőkápolna.
Fortepan 71859
Évszám: 1942
Orig: Lissák Tivadar