- Látod, milyen nagy az ember, ha okos?- nézett az emberre a gyerek. 

- Nem látom, én nem látok – mondta a vak a kisgyereknek… 

- De azt csak látod, hogy itt állok előtted? – okoskodott tovább a gyerek. 

- Azt sem látom, csak érzem, és hallom, hogy itt vagy – mondta a vak.

A gyerek nem tudta mit feleljen, ezért elrohant, még visszakiabálva: te semmit se látsz, semmit se tudsz, nem lehet veled játszani!

A vak magára maradt, és elgondolkodott, mit tehetne, hogy a gyerek megértse, mit jelent a vakság. És most már egy kicsit önző is volt, mert azt szerette volna, ha ez a gyerek a barátja lenne.

Nem úgy általában a gyerek, vagy gyerekek, hanem EZ A GYEREK!

Aztán felállt a padról, kitapogatta az út melletti fákat a botjával, pontosan tudta tizenkettő fa, és itt az aszfaltos járda, majd a hazafelé vezető út. Mindennap megteszi ezt.

Hazaért, éppen a zárba akasztotta a kulcsot, amikor halk lélegzést érzett a háta mögött.

- Ki van itt? – kérdezte kíváncsian, halkan, nehogy elijessze a rá várakozót.

- Csak én vagyok – mondta ugyanolyan halkan a gyerek.

Nagyon megörült.

- Gyere be! – hívta a kis vendéget, és egyre hangosabban kalapált a szíve. Mintha valaki irányította volna a gondolatait, hogy itt van, mégis itt van a gyerek. Biztosan jó barátok leszünk, gondolta izgatottan, és óvatosan ment fel a lépcsőn, nehogy leessen, mert nem szerette volna, ha újdonsült barátja nemcsak vaknak, hanem még ügyetlennek, bénának is tartaná.

Felértek. A szoba hűvöse megnyugtatta.

- Ülj le! – mondta a gyereknek – kérsz valamit inni?

- Nem kérek, köszönöm – mondta udvariasan a gyerek.

Felvette a házi papucsát, meg a köntösét, mert itt a szobában egy kicsit hűvös volt.

- Nem fázol? – kérdezte a gyereket.

- Nem – mondta a gyerek, aztán halkan, félve folytatta – csak beszélgetni szeretnék vele.

- Az jó – mondta a vak – és miről?

- Mindenről, az életedről, a gyerekkorodról…meg arról…ezt már kicsit halkabban mondta…hogy hogyan lettél vak, és tényleg nem látsz semmit?

- Hol is kezdjem – jött zavarba, mert nem tudta, mennyire érett ez a gyerek, hiszen még azt sem tudja, milyen idős, egyáltalán mikor lehet a gyerekeknek elmondani az ilyen történéseket,

- Hány éves is vagy? – kérdezte a fiúcskát

- Tizenegy leszek ősszel – október 15-én

- Az jó – mondta a vak, és már egyik kérdésére választ is kapott, miért ragaszkodik annyira ehhez a fiúcskához. Ezen a napon van a Fehér bot napja, az ő napjuk…

- És te hány éves vagy? – kérdezett vissza a gyerek

- Én két nap múlva leszek 58…

Az jó, vagy rossz, gondolkodott el a fiúcska, de nem merte megkérdezni. Egyre jobban tetszett neki az öregember, igaz csak magában hívta így, mert az idővel, korral nem volt egészen tisztában. Anyja is, nagyanyja is idősek már, neki sokszor úgy tűnt, mintha egy idősek lennének.

Azért tovább beszélgettek.

- Na és melyik iskolába jársz? – kérdezte a vak

- Itt az út túloldalán, mi nem is lakunk messze tőled, csak eddig messziről figyeltelek, és nem tudtam, ki vagy? Mindig egyedül láttalak. Mindig egyedül vagy? Nem lehet valami túl jó. Én is egyedül vagyok. Sajnos nincs testvérem.

- Nekem sem volt – fűzte tovább a gondolatot a vak.

- Ugye, milyen rossz egyedül? – kérdezett vissza a gyerek, majd hirtelen valami ötlettől felkiáltott

- Legyünk mi testvérek, akarod?

- Hát persze, hogy akarom, de én akár az apád is lehetnék, netán a nagyapád.

- Az kizárt – mondta tudományosan a gyerek. Apám is, nagyapám is elestek a háborúban.

Anyám nem beszél róla, de nagymama sokat mesél, és én félek a háborútól. Ugye már nem lesz háború?

- Remélem, hogy nem – próbálta megnyugtatni a fiút a vak.

- Tudsz sakkozni – kérdezte hirtelen témát váltva a gyerek.

- Persze, hogy tudok, nekem is van egy nagyon szép faragott sakkom, még akkor faragtam, amikor láttam.

- Te láttál valamikor? És most mért nem látsz.

- Ez egy hosszú történet, de majd egyszer elmesélem.

- Meséld el most.

- Azt nem lehet, nagyon hosszú történet, és akkor nem lenne időnk sakkozni,

A faragott bábuk perceken belül a táblán álltak, és elkezdődött a küzdelem. A gyerek figyelte minden mozdulatát, és azt hitte, a vak nem látja majd, ha ő úgy próbál játszani, hogy a vak nyerjen. Ám az a bábukat megtapintva, mindent tudott, ki hol áll. A faragásukról meg tudta különböztetni a világos és a sötét bábukat. Mintha érezte volna, amikor faragta, hogy egyszer még vakon kell neki játszani…

- Ne csalj! – mondta a fiúcskának.

- Nem csalok – próbálta palástolni a színjátékot a gyerek…

Lassan besötétedett.

- Itt maradhatok nálad?

- Felőlem itt maradhatsz, de otthon aggódni fognak érted. Inkább gyere el holnap is, én itt várlak a sakktáblánál.

- Jó – mondta a gyerek és elköszönt.

Otthon először nem mert szólni, hogy merre járt, de a nagymamának végül mégis elmesélte, hogy van egy vak BARÁTJA.

Igen így mondta, csupa nagybetűvel: BARÁTJA.

A vak is nehezen tudott elaludni. Izgatottam gondolt a holnapi újbóli találkozásra, és azt tervezte, ha sikerül, a gyerekkel nagy-nagy csatákat fognak vívni, és boldogan nyugtázta, elérte, amit akart.

 Hosszú ideig nem láttam őket, nem is tudtam semmit róluk, majd egy nap megjelent egy meghívó az újságban. Elmentem. A sakkozás két nagymestere lépett a színre, és órákon keresztül játszottak, végül a vak nyert. A gyerek, aki már akkor huszadik éve körül járt, sportszerűen kezet nyújtott neki, és elmondta, hogyan tanította meg őt a vak ember sakkozni.

- Vagy inkább te tanítottál meg engem – mondta szerényen a vak, és fellépésüket szinte szűnni nem akaró taps követte….

Kép: Fortepan 07901
Évszám: 1942
Orig: Fortepan