Charles Francis Coghlan, kanadai színész 1899-ben texasi utazása közben, Galvestonban hirtelen megbetegedett, aztán pedig, mint ki jól végezte dolgát, november 27-én elhunyt. Földi maradványait nem szállították haza, mert a Szent Lőrinc öbölben, Prince Edward szigeten lakott, tengeren több mint 5600 km-re Galvestontól. A hazaszállítás nyilván nem kevés pénzbe került volna, a színészeket pedig azokban az időkben nem dotálták olyan nagyvonalúan, mint manapság.

Charles Francis Coghlan egyik szerepében

Helyben temették el, méltó módom. A tetemet leforrasztott ólomkoporsóban helyezték el, ezt pedig egy hagyományos fakoporsóba tették. A sírhely egy gránit sírbolt volt. A színész maradványai, - aki a kor szokása szerint foglalkozott valaha vándorszínészettel – még egy esztendőt sem töltöttek a végsőnek szánt nyughelyen. 1900 szeptemberében nagy erejű hurrikán támad Galveston városára, jókora károkat okozva, de ez jelen esetben igazán mellékes. Történetünk szempontjából ez csak annyiban érdekes, hogy város temetőjét is elpusztította. Coghlan sírboltja is összeomlott, a koporsót pedig a viharral járó vízáradat kimosta a helyéről és belesodorta az egyik közeli folyóba. A folyók pedig, ezt már alsó tagozatban megtanulhattuk, egy másik folyóba torkollanak, az ismét másikba és így tovább, míg az utolsó, a legnagyobb el nem éri a tengert, vagy egy nagyobb tavat.

Ez esetben a mexikói öblöt. Ott lassan a koporsó végigsodródott Florida partjai mentén, ott került az Atlanti-óceánba. Innen pedig a Golf áramlat vitte tovább, észak felé.

Csaknem kilenc év telt el. 1908 októberében Prince Edward-on a halászok közel a parthoz megpillantottak egy vízen úszó dobozt, amelyet már jócskán kikezdett az idő. Először arra gyanakodtak, hogy egy hajótörésből származó ajándékot küldött nekik a tenger, de mikor felnyitották a faládát és megpillantották benne lévő ólomkoporsót , megértették: Coghlan földi maradványai tértek haza.

A szigetlakók abba a templomba helyezték ismét – ezúttal talán már valóban örök nyugalomra – ahol megkeresztelték.

Eddig a legenda. Mikor elolvastam, megpróbáltam utánaszámolni mekkora a valószínűsége, hogy ekkora távolságból, pusztán a természeti erők összjátéka folytán Galvestonból Prince Edward-ra keveredjen át a koporsó. Kisebb, mint egy lottó ötösé.

- Már, ha valóban véletlen volt. Már, ha egyáltalán tényleg megtörtént az eset – szólalt meg bennem az örök szkeptikusok.

Igen könnyen rámondjuk bizonyos dolgokra, hogy ekkora véletlenek nem létezhetnek, aztán később be kell látnunk, hogy mégiscsak vannak.

Részemről mindig azzal zárom le az ehhez hasonló eseteken való merengést, hogy tényleg nem lehetett véletlen, az este törvényszerűen következett általunk ismert, vagy akár ismeretlen erők összjátékaként. Világos ügy, legfeljebb mi nem értjük. Mert olyan nagyra vagyunk a huszonegyedik századi tudományukkal meg a többi gyerekjátékkal és közben még azt sem tudjuk pontosan, hogyan működik az a szervünk, amivel az imént említett dolgokat és tanokat létrehoztuk. Természetesen, itt az agyunkra gondolok.

Coghlan esete pedig teljesen világos. Kapásból két magyarázatot is tudok rá. Egy racionálist és egy irracionálist.

Mondom először az irracionálist: nem történt semmi különös, ha akkor és ott behelyezünk a vízbe egy, a koporsó ládájának azonos méretű, anyagú és súlyú tárgyat (Figyelem! A tárgy valamennyi paraméterének meg kell felelni az eredeti tárgy adatainak), és ha az akkoriakkal megegyező erők hatnak rá (úgy, mint a vizek sodra, a szél ereje, satöbbi), akkor elkerülhetetlenül elsodródik Prince Edward-ra. Ez pusztán fizika. Aki nem hiszi, végezzen kísérleteket, azok pedig bebizonyítják, hogy valós-e az állításom, vagy sem.

A másik, a racionális ok: Coghlan lelke szt szerette volna, hogy porhüvelye hazai földben nyugodjék, ezért a túlvilágról beleavatkozott az események itteni menetébe. És ezzel az állítással kapcsolatban is csak azt tudom javasolni, mint az előzővel kapcsolatban: aki nem hiszi, járjon utána.

Ez utóbbi, talán még az első esetnél is macerásabb. De a feladat adott, és egy vállalkozó szellem nem riadhat vissza egy ilyen titok megfejtésétől. Meg persze attól sem, hogy hagyja az egészet a fenébe és sült képtelenségnek nevezi az esetet.

Ez is egy megoldás. Talán a legjobb. Hát muszáj nekünk mindent tudni? Elvégre nem vagyunk lovak…

Forrás: Wikipédia
Nyitókép: Galveston, a hurrikán után